The Card Counter
Mindannyian a létezésünk börtönében járjuk lassú köreinket, csak van, aki nem engedheti meg magának a luxust, hogy elfeledkezzen erről a tényről. Ilyen sorsverte figura a Paul Schrader letaglózó karaktertanulmányának fókuszában álló William (Oscar Isaac) is, aki éles szemével nemcsak a szerencsejátékok szabályszerűségeit, hanem – a katonai börtönben, ahol éveket húzott le – földi viszonyaink nagy sötét titkait is kifigyelte. Vele együtt végigjárhatjuk a bűn, a bűnhődés és a megváltás stációit, akár egy orosz nagyregényben, csak sokkal jobb képekkel.
The Medium
A Chasert, a Yellow Sea-t és a The Wailinget rendező Na Hong-jin az isten, de ebben az általa írt és a thai Banjong Pisanthanakun által biztos kézzel rendezett áldokumentarista horrorban inkább az ördög jut szóhoz. Kultúrtörténeti rétegektől sem mentes démonűző rituáléjukban hervasztó CGI és fárasztó blöffök nélkül, elsősorban a tömény atmoszférára és a kísérteties színészi jelenlétre építve fagyasztják meg bennünk a vért és törik darabokra a boldog végre irányuló, jóhiszemű álmokat.
Old Henry
50 évvel ezelőtt A fegyverek órájában John Sturges nagy trükkje volt, hogy továbbmesélte a mitikus hősök, Doc Holliday és Wyatt Earp általa is (az Újra szól a hatlövetűben) megénekelt történetét, megmutatva személyiségük árnyékosabb oldalát. Az Old Henry hasonlóan működik, csak csavar egyet a formulán: ebben a továbbszőtt legendában az árnyékból közelítünk a fényesebb tartományok felé. Rengeteg vérrel ugyan, ám hajlíthatatlan gerinccel, illúziók nélkül, de kristálytiszta morállal – az elégikus westernek legszebb hagyományait idézve.
Raya és az utolsó sárkány
Felejtsük el a Kristálykoponyát és a járókerettel készülő ötödik kört: a XXI. század Indiana Jones-filmje a korhoz illően animált, és persze női hőse van, egyébként viszont békebeli, egzotikus helyszínekben és mulatságos mellékalakokban, valamint szívben, lélekben, energiában és varázslatban is dús mozikaland, amely csukott szemmel is tönkreveri az összes idei blockbustert No Time To Die-tól No Way Home-ig.
Titán
Nem vagyok egészen biztos benne, hogy Julia Ducournau második nagyjátékfilmjének egészében is van értelme, de hogy nagyon szabálytalan és nagyon szép, az nem vitatható. A saját test mint idegen elem, mint ellenség és mint lehetőség is szerepet kap benne, és a sok torzulás és fájdalom között rendre fel-felcsillan a filmben valami megrendítően magasztos és igaz. A múlt heti Netflix-bemutatóra már most sem emlékszik senki, a Titánra viszont évek múlva is fogunk.