Jó időben jó helyen lenni az életvezetés művészetének egyik kulcstényezője, és egy fiatal, független amerikai horroristának kevés jobb elfoglalható pont adódott a XX. századi tér-idő koordinátán Sam Raimi baráti körénél a 80-as évek elején – amely kör egyúttal magában foglalta a Coen testvéreket és holdudvarukat is. Scott Spiegel S. Raimi és Bruce Campbell középiskolai osztálytársa volt, ott sertepertélt már a későbbi fenegyerek filléres korai rövidfilmjeinek forgatásán is, majd ő lett az Evil Dead második részének társ-forgatókönyvírója, így már tényleg az isten sem menthette meg attól, hogy rendezőként előbb-utóbb maga is labdába rúgjon a büdzsében szerény, ötletekben dús mocsokságok dicsőséges pályáján. Ez lett a saját sztoriból filmre vitt Intruder 1989-ben: egy merőben formakövető slasher jó néhány évvel nemcsak a nagy slasherhullám tetőzése, hanem az alzsáner masszív kifáradása után is. Innen volt szép nyerni – de nem olyan könnyű választ adni rá, hogy Spiegelnek végeredményben sikerült-e a mutatvány.
Noha mint minden becsületes ember, én is szeretem az Evil Dead 2-t, írója azért nem egy William Goldman – és Spiegel még mindig klasszisokkal jobban teljesít az írógép mögött, mint a rendezői székben. Az Intrudernek is príma az alapötlete – bár lényegében kimerül a helyszínválasztásban: egy szupermarketben járunk, az éjszakai műszak idején –, míg a film első fele annyira tempótlan, feszültséghiányos és (az akkor még szűkmarkúan mért akció[szerű] szekvenciáknál) esetlen, hogy nem túl jól sikerült slow cinema/mumblecore próbálkozásként könnyebb volna értelmezni. Mindkét Raimi testvér feltűnik egyébként a hamarosan lemészárolandó mellékszereplőgárda soraiban, ami a filmtörténetben jártas ínyenceknek szóló gesztusnak szódával elmegy, egyébként viszont tök mindegy, mert valóban értékelhető színészi teljesítményt egyikük sem nyújt, ahogy a leendő final girlt alakító Elizabeth Coxot leszámítva senki más sem ebben a filmben.
Aztán viszont megcsillannak a húsos kampók, felberreg a szeletelőgép, és a játék érezhetően szintet ugrik. A technikai megvalósítás szempontjából Spiegel vadul egyenetlen filmjében lényegében az összes, többnyire premier plánban élvezhető mészárlás besorolható a zsáner ocsmány csúcsteljesítményei közé – minden nedves, torz és perverz, mintha a folyamatot maga Tom Savini felügyelte volna –, és végül, talán a folyamatos fokozási vágytól hajtva az intenzív szeletelés, trancsírozás át tud fordulni abba a fajta elsőrangú, ritka groteszkbe, ami az Evil Dead gárdájától elvárható. Lehet, hogy ez csak az utolsó 20 percet emeli meg, de amikor azt látjuk, hogy valaki egy levágott fejjel csépeli tiszta erőből embertársát a műzlispolcok előtt, akkor hajlamosak vagyunk a szokásosnál nagyvonalúbban szemlélni a korábbi botlásokat.
Egyébiránt pedig Spiegel a képkomponálásban sem tehetségtelen: minden tizedik percben kapunk egy teljesen öncélú, de vitán felül ötletesen furcsa beállítást, a véres kirakatüvegen átderengő lámpafény színes cseppjeivel betakart Elizabeth Cox amerikai plánja a film vége felé pedig az egyik legszebb, amit egy slasher készítői valaha is kipasszíroztak magukból. Sablonosság és unalom ide vagy oda, ennyi azért már elég ahhoz, hogy ez a szívvel-lélekkel elkészített semmiség az érzékenyebb szemek számára észrevehetően felsziporkázzon a többé-kevésbé dilettáns műfaji filmek szeméttelepi kupacából.