Stephen King újranézése #9: Maximális túlhajtás

Film

Stephen King újranézése #9: Maximális túlhajtás

A remekművek sokfélék, de a rossz filmek között is lehetnek számottevő különbségek. Kevesen tudhatnak erről annyit, mint Stephen King (és az ő tábora), hiszen a műveiből készült mozgóképes adaptációk között köztudottan egymást érik a hulladékok – amelyek állaga ugyanakkor a rothadás, a mállás más és más stációit mutatja. A Maximális túlhajtás esetében maga a filmesektől már addig is sokat szenvedett író (és hol volt még a vége…) követelte magának a rendezői széket, ami kapásból rosszat sejtet; később aztán nyilatkozataiban King nagy lendülettel taposta meg a saját filmjét – ez még rosszabbat. Ezek után kétségtelenül váratlan fordulat lehet, hogy az 1986-os – a Kamionok című, „futottak még” típusú novellából készült – film inkább csak közepes mélységben lebeg a King-filmek szennycsatornájában ahelyett, hogy bánatosan foszladozna a legalsó rétegeknél. 

Ha az érme szebben csillogó felét nézem, akkor a Maximális túlhajtás agyatlan, de valódi képzelőerővel megálmodott, gátlástalan exploitation az emberekre támadó autókról (ezt mintha már láttuk volna korábban Kingtől), amelyben sok és nagy robbanást lehet látni, dübörög az AC/DC (amely a Who Made Who-t írta a filmhez), a fő antagonistákat pedig egy géppisztollyal felszerelt, de (karburátorával? olajpálcájával? nyomásszabályozó szelepével?) józan belátásra is képes harckocsi és egy Zöld Manó-pofával feldíszített kamion alakítja, ami a megfelelő hangulatban, azt hiszem, bárkit jókedvre deríthet.

Mindenesetre aki ennyiből nem érti, miféle esztétikai elvárásokat támasztott itt az alkotó önmaga felé, és ezt milyen elmeállapotban tette, az magára vessen – a film korabeli (totálisan negatív) kritikáiban például újra és újra felbukkantak a „logikátlan építkezés”, a „színészvezetési kudarc” és az „érdektelen vizualitás” szókapcsolatok, bizonyos szempontból kétségtelenül nem megalapozatlanul, de mégis teljesen kontextusidegen módon, mintha egy Rocco Siffredi-klasszikuson kérné valaki számon a kérdéses prozódiát.

Másfelől viszont tagadhatatlan, hogy a magát távolról sem dilettáns, csak szimplán számottevőbb rendezői tehetség nélküli próbálkozónak mutató King arányérzéke olykor kikapcsolni látszik. Ilyenkor hol a drámai mélység, hol a feszültségoldó humor irányába próbálná taszigálni egyébként elég jól összeválogatott, a filmben nekik jutó egyetlen vonást meggyőzően hordozó karakterművészeit (a főszereplő Emilio Estevez mellett például Laura Harringtont, Frankie Faisont, Pat Hingle-t), bízvást nevetségesnek mondható végeredménnyel – miközben ezeket a betéteket elég jól érzékelhetően egyik résztvevő sem tudja igazán komolyan venni (talán sajnos épp csak a rendező), ami kifejezetten szerethetővé teszi az ultrakínos pillanatokat.

Az egyetlen szűk helyiségbe terelődött különféle embertípusokra épülő felállás mindemellett szinte könyörög érte, hogy a film a csoportdinamikát illetően is felmutasson valami érdekfeszítőt, de ehhez már tényleg más kaliber lett volna szükséges – évtizedekkel később Frank Darabont például igen jól meg tudta oldani a feladatot a maga The Mist-adaptációjában. A komolykodás azonban nem a Maximális túlhajtás dolga; itt játékról van szó a fogalom legklasszikusabb értelmében: egy maga számára is váratlanul nagyra nőtt, szadisztikus kisfiú autói köröznek az éjszakában a benzinkút körül, nagyokat berregnek, sátánian villog a szemük, néha pedig be-betörik egy-egy ember ostoba fejét. Ha belefutnék véletlenül a tévében, garantáltan nem kapcsolnék tovább.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza