A fősodorbeli filmiparban még ma is ritkának számít a jó kozmikus horror – az a fajta speciális rémtörténet, amely az idő és a tér távlatait mutatja meg úgy, hogy a néző a rettegésen felül még saját jelentéktelenségével is szembesül a megtekintés során. A filmstúdiók nem akarnak Lovecraft-adaptációkra pénzt áldozni, annak ellenére, hogy kritikailag elismert forgatókönyvírók… Folytasd az olvasást
Nehéz bármi érdemit mondani a People Can Fly és a Square Enix új, nagyszabású sci-fi-akciójátékáról, az Outriders-ről. Minden mondat, ami eszembe jut, olyasmi, amit más játéknál már több százan leírtak. Mintha az Outriders beleszürkülne a nagy semmibe, mintha nem is igazán létezne, és mégis, mintha ez lenne műfajának (ennek a nyílt / online / tieres… Folytasd az olvasást
Szóval, nekem kellett némi idő, mire észrevettem, hogy a „krimi” terminus nem csak a detektívregényt foglalja magában, hanem a tényleges crime fictiont, a bűncselekmények elkövetőiről szóló szórakoztató irodalmat is – ehhez a felismeréshez annak idején elsősorban pont az Agave korai kiadványai segítettek hozzá. Akkoriban nem szerettem a krimit, de amint felfedeztem Lawrence Block, Jim Thompson,… Folytasd az olvasást
(Az írás először a szerző Patreonján jelent meg, amely hazai területen az egyik legmagasabb tartalmi minőséget nyújtja. Magadnak teszel szívességet, ha befizetsz rá – WF, főszerk.) „I should be walking with the Immorta, McFeasting with the heroes of all time.” A fenti mondat a Mad Max: Fury Road (2015) egy félresikerült akciójelenete után hangzik el,… Folytasd az olvasást
Van ez az Omega Force nevű fejlesztőcsapat a Koei Tecmo égisze alatt, akik tulajdonképpen évtizedek óta ugyanazt a játékot adják el, méghozzá az általuk felfuttatott „musou” zsánerben, amelynek különféle variánsai lényegében ugyanoda futnak ki: szaladsz a főhőssel és több száz képernyőn levő ellenfelet versz szét széles mozdulatokkal. Az Omega Force pedig hamar rájött, hogy ez… Folytasd az olvasást
Az elmúlt év egyik kellemetlen jellegzetessége volt, hogy filmekre vártunk. Olyan filmekre, amelyeket talán már két éve elkészültek, de csak vándoroltak forgalmazóról forgalmazóra, onnan digitális platformokra, vagy csúsztak a következő hónapra, évszakra, évre. A Synchronic nálam ráadásul kiemelten várt film volt, hiszen a Justin Benson / Aaron Moorhead alkotópáros eddigi cuccai (Resolution, Spring, The Endless)… Folytasd az olvasást
Az egyik kedvenc toposzom harcművészeti filmekben, amikor a főhős és az antagonista is teljesen más, de markáns, felismerhető harci stílust képviselnek, így csapnak össze, mindvégig hűen a saját képességeikhez és a választott forma szabályrendszereihez. Szeretem még a barátságos harcokat is, a nakama-koncepciót, a shounen-struktúrát, a JRPG-s világmegmentés felé vezető utat, a folyamatos belső kétkedést és… Folytasd az olvasást
Az van, hogy a Dragon Quest XI S csak azért nem lehet nálam az év játéka, mert már 2018-ban is az volt. Ez a gond a videojátékokkal, annyiféle verzióban csapkodják az ember után, hogy gyakran lekövetni is lehetetlen, de a Dragon Quest XI az a cím, amelynek minden új kiadására szívesen rácsúszok, pedig az elmúlt… Folytasd az olvasást
Terjed Twitteren ez a kis geg, hogy „tíz dolog, amit Miles Morales tud, de Peter Parker nem”, és akkor (dobpergés) 1. – Megölelni a szüleit, bumm, sírós meg röhögős emoji százával. Szóval a Pókember-képességek ide vagy oda, Miles Morales egy egészen másfajta karakter, mint Peter Parker, és végre az Insomniac játékában ezt át is élhetjük,… Folytasd az olvasást
Van Stephen Kingnek egy remek szokása, hogy néha nem nyolcszáz oldalas regényeket ír, hanem mondjuk kétszáz oldalban lerendezi a dolgot, de ilyenkor sem rohan a kiadóhoz, hanem megvárja, amíg összegyűlik négy, nehogy már olyan könyvet adjon ki, amitől nem szakad le az ember keze. Ráadásul elég tisztességes időközönként jönnek ki ezek a négy kisregényes gyűjtései,… Folytasd az olvasást