Stephen King újranézése #5: A langolierek

TV

Stephen King újranézése #5: A langolierek

Van Stephen Kingnek egy remek szokása, hogy néha nem nyolcszáz oldalas regényeket ír, hanem mondjuk kétszáz oldalban lerendezi a dolgot, de ilyenkor sem rohan a kiadóhoz, hanem megvárja, amíg összegyűlik négy, nehogy már olyan könyvet adjon ki, amitől nem szakad le az ember keze. Ráadásul elég tisztességes időközönként jönnek ki ezek a négy kisregényes gyűjtései, amelyek közül mindmáig a kedvencem a Four Past Midnight (magyarul két kötetben jelent meg: Titkos ablak, titkos kert és A Napkutya).

Hogy miért ez a kedvencem, azt nem tudom okos érvekkel alátámasztani, elvégre úgy járja, hogy 1990 környékén már érezhető volt nála a minőségi hanyatlás – és valóban, ez a négy kisregény mind elmenne egy közepes The Twilight Zone-epizódnak is, de talán pont ez benne a jópofa, olyan kis egyenes rém- meg rejtélysztorik. Közöttük is nagy kedvencem a különösen pulpos kis gyöngyszem, A langolierek, ami azonnal be is dobja a nagy rejtélyt: egy repülőgépről hirtelen eltűnik az utasok nagy része, a megmaradtak pedig riadtan tekintgetnek ki az ablakon, hogy na várjál, mi van, és még a városok fényei is kialudtak.

A történet első fele a repülőgépen játszódik tehát, később pedig eljutunk egy kihalt, üres reptérre is, de alapvetően klasszikus kamaradarab, néhány nagyon markánsan és elnagyoltan karakterizált szereplővel – rosszabb pillanataiban ilyen tipikus Lőrincz L. László-szintű erőltetett misztérium juthat eszünkbe róla, ahol mindenki nagyon töri a kobakját és mindenki rémülten néz, de hoppá, szerencsére van közöttünk egy veterán krimiíró, aki majd jól kidedukálja azt a nem túl kézenfekvő megoldást, ami véletlenül a szerző fejében járt egy pálinkás délutánon, amíg megírta a sztorit.

Mindezt persze csak azért vezetem fel, mert egy ilyen jellegű történetet csakis egy echte kilencvenes évekbeli tévéfilmes tévéfilmben illik leadaptálni a maximális hatás eléréséhez, és nem is kisebb géniusz vállalkozott erre a gyönyörűen hálás feladatra, mint Tom Holland (nem, nem a ma ismert nudli Pókember, hanem az igazi Tom Holland, magyarázom Fassbender arcával egy háromemeletes mémben, tudod, Pszichó 2, Gyerekjáték, Frászkarika, és a többi). Na, hát az 1995-ös A langolierek tévéfilm egy igazi kis gyöngyszem, tényleg.

Természetéből adódóan semmi látványosat nem csinál, csak instant beledob a mélyvízbe, és hamarosan be nem áll a szereplők szája, ahogy osztják magukról és a helyzetről a kötelező expozíciót. Amint megtörténik az utasok eltűnése, egyből elkezdenek hunyorogni és hümmögni a kis papírmaséink, hogy vajon mi is történt, járnak fel-alá az ülések között, nézik az ott maradt walkmaneket, újságokat, fogászati hidakat, pacemakereket, és találgatják, mi a franc van. Egy vak kislány, egy szabadságát élvező tanár, egy hegedűs, egy rehabra induló drogos csaj, egy titokzatos militáns csávó, egy okoskodó krimiíró, egy korgó gyomrú álmatag öregúr, egy kétkezi munkás és (minő szerencse) egy barátságos tekintetű repülőgép-pilóta (a mindig ölelhető maci David Morse) szembesülnek a rejtéllyel – de á-á-ácsi, bejön a totál hibbant, őrülten üvöltöző Craig Toomy is, hogy neki márpedig időpontra ott kell lennie egy megbeszélésen.

Na, és innentől többnyire ő viszi a showt, hiába paterolják el a sztori nagy részében mindenféle válogatott módszerrel. A karaktert játszó Bronson Pinchot a legelemibb, legősibb Nicolas Cage-energiákat robbantja be szinte azonnal, és nem hiszed el, amit leművel itt. Nem ennek kellene igazán itt elvennie a figyelmet az igazi szörnyektől, de hát sikerül neki. Dinah, a vak kislány egyébként (jaj, nem is Stephen King lenne) egyfajta telepatikus képességgel látja is, amit Toomy lát, szörnyekként jelennek meg előtte a többiek.

A „langolierek” szó is Toomy múltjából ugrik elő, tehát mégiscsak fel kell fognunk kulcsfontosságú karakterként – ezekkel a szörnyekkel riogatta apja, hogy aki az idejét pazarolja, azért eljönnek a langolierek az ezer fogukkal és majd csámcsognak meg minden. Amikor pedig végre leszállunk a reptérre, némi rejtélyeskedés (drámai zongorazene) után mi is elkezdjük hallani a csámcsogást. Közben Toomy eltűnik és fegyverrel tér vissza (!!!).

Szóval huh, feszültség feszültség hátán, tépem a fotel karfáját, úristen, mi ez már, mi történik, repül ez a háromórás játékidő, mint a pisztolyból végül kilőtt végzetes golyó, és vajon elkapják őket a szörnyek? Vajon megbomlik valakinek az elméje? Vajon kiderítik miért tűnt el mindenki? Vajon kijutnak innen élve valaha? Megtudhatod holnap!

Hallod, ez a két részbe szakadt tévéfilm ez minden. Minden. Annyira klasszikusan egyenesen tolja neki a cuccot, hogy először viccként is felfoghatod, de még ennél is továbbmegy, csinál egy nagy karikacsavart, és visszamegy oda, hogy ez tényleg izgalmas is. De tényleg, vannak itt nagyon okosan elhelyezett, bár rém olcsó atmoszférateremtő pillanatok, mint a lassan kúszó sötét, néma felhők bevágása, a 4:3-as arányban különösen felzaklató közelik Bronson Pinchot kidülledő szemeiről és nyálasan csillogó fogtöméséről, az ismétlődő, szerény horror-dallamok, a nagy terekről készült nyugtalanító csendes állóképek… mármint komolyan, ezek nem rosszak.

Aztán… aztán jönnek. A langolierek.

Te abszolút úristen a köbön. Nem tudom, emlékeztek-e milyen volt a CGI a kilencvenes évek közepén (de mondjuk ne a Jurassic Park ugorjon be egyből, mert annak a filmnek volt költségvetése), de ez… ez… ez ilyen művészet, amikor már annyira lelógnak a filmről az effektek, hogy már attól félelmetessé válnak. Na, ez ilyen. Szerencsére a címszereplő szörnyek (a múltat felzabáló kozmikus teremtmények) nem sokat pózolnak nekünk, vígan elgurulgatnak a háttérben, miközben hőseink a rejtély és a probléma megoldása felé igyekeznek (na az is egy zseniálisan hasraütésszerű fordulat). És amint az izgalom a tetőfokára hág, hőseink leleményesen kievickélnek a slamasztikából, fin.

A langolierek tehát egy rém olcsó rémmese, de az igazság az, hogy közben még tök szerethető is emiatt, vagy talán más miatt, nem is tudom. Egyenes, nem kér elnézést, hogy ennyire otromba módon veri agyon a nézőt a folyamatos ál-misztériummal és üvöltözéssel, egyszerűen már az olcsóságával is képes padlógázzal szórakoztatni, és még egyszer: Bronson Pinchot miatt ezt látni kell, komolyan, ezt egyszer mindenkinek át kell élnie, csak hogy egy pillanatra normálisnak érezzük azt is, amit őrületnek hittünk eddig.

Még azt is megkockáztatom, hogy ennek ennél látványosabb vagy vállalhatóbb remake sem kell igazából, mert a kisregényt teljesen korrektül adaptálja abba, aminek tényleg lennie kellett. Stephen King életművének szerves részei ezek a kis tévéfilmek is, ne becsüljük alá őket, talán még a Lost és az Into the Night is innen kapott némi tüzelőanyagot az érvényesüléshez. 

Van benne valami együgyűen bájos, és bár nem feltétlenül tudom szeretettel ajánlani mindenkinek, be kell vallanom, én magam nem tudom nem szeretni.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több TV

Vissza