Van ez az Omega Force nevű fejlesztőcsapat a Koei Tecmo égisze alatt, akik tulajdonképpen évtizedek óta ugyanazt a játékot adják el, méghozzá az általuk felfuttatott „musou” zsánerben, amelynek különféle variánsai lényegében ugyanoda futnak ki: szaladsz a főhőssel és több száz képernyőn levő ellenfelet versz szét széles mozdulatokkal. Az Omega Force pedig hamar rájött, hogy ez… Folytasd az olvasást
A ’90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj… Folytasd az olvasást
A Cyberpunk 2077-et ha jelenlegi formájában elföldelnénk, Attila-mód, míves sírdobozban, s jó mélyre temetnénk, hogy csak századok, évezredek múltán találjanak rá, a leletet kihantoló utódaink, ők, az evolúció által szupermenné fejlesztett jövőemberek, a XXI. század játékiparának egy olyan pulzáló-intenzív lenyomatával találkoznának, hogy kivinné a bal szemüket. A lendület az üzenet maga – meszidzse: hogy a… Folytasd az olvasást
Az egyik kedvenc toposzom harcművészeti filmekben, amikor a főhős és az antagonista is teljesen más, de markáns, felismerhető harci stílust képviselnek, így csapnak össze, mindvégig hűen a saját képességeikhez és a választott forma szabályrendszereihez. Szeretem még a barátságos harcokat is, a nakama-koncepciót, a shounen-struktúrát, a JRPG-s világmegmentés felé vezető utat, a folyamatos belső kétkedést és… Folytasd az olvasást
Az van, hogy a Dragon Quest XI S csak azért nem lehet nálam az év játéka, mert már 2018-ban is az volt. Ez a gond a videojátékokkal, annyiféle verzióban csapkodják az ember után, hogy gyakran lekövetni is lehetetlen, de a Dragon Quest XI az a cím, amelynek minden új kiadására szívesen rácsúszok, pedig az elmúlt… Folytasd az olvasást
Terjed Twitteren ez a kis geg, hogy „tíz dolog, amit Miles Morales tud, de Peter Parker nem”, és akkor (dobpergés) 1. – Megölelni a szüleit, bumm, sírós meg röhögős emoji százával. Szóval a Pókember-képességek ide vagy oda, Miles Morales egy egészen másfajta karakter, mint Peter Parker, és végre az Insomniac játékában ezt át is élhetjük,… Folytasd az olvasást
Az Immortals – Fenyx Rising (eredetileg Gods and Monsters volt a címe, csak épp a Monster energiaital gyártói perrel fenyegették meg a Ubisoftot, akik erre, farkukat-nyakukat behúzva adtak a játéknak egy új, rettenetes címet) a Nintendo 2017-es majdnem-remekművének, a Zelda: Breath of the Wild-nak a pofátlan esztétikai és játék-mechanikai koppintása. Na most ha ez nem… Folytasd az olvasást
Jobb az elején tisztázni: nem vagyok sem szakértője, sem rajongója a Call of Duty sorozatnak, tehát a részrehajlási szélirány a cikkben így kezelendő. Viszont mentségemre, szökőévente (és hoppá, szökőév is van), még ez az évente kitoccsantott, látványos csomagolópapírba szeletelt, rövid lejárati idejű, harminc dekányi militarista propaganda is képes valami olyan mutatni, amire felfigyelek – idén… Folytasd az olvasást
Az Assassin’s Creed Valhalla őrületes részletességgel kidolgozott, minden létező értelemben hatalmas móka. Harcrendszerét használni agresszív élvezet, világa tele titkokkal és csábító rejtvényekkel, sztorija pedig messze a legátgondoltabb az összes eddigi Assassin’s Creed játék közül. Ezért kár, hogy a játékban bejárható, elsőre lépten-nyomon izgalmasnak ható, gigantikus terep túlságosan hatalmas – ez narratív önismétlést, és egy idő… Folytasd az olvasást
Egy évtizedben egyszer adnak ki olyan horderejű játékot, mint a Disco Elysium. A fejlesztés hosszú évei alatt No Truce With the Furies címen futó számítógépes szerepjátékkal az észt ZA/UM stúdió egycsapásra megváltoztatta a videojátékírásról alkotott képünket – nem túlzás azt állítani, hogy forradalmi tett volt, ami 2019 októberétől fogva állandó hivatkozási pontként fog szolgálni az… Folytasd az olvasást