Annak idején a Resident Evil 7 kapcsán rengeteg mondanivalóm volt családról, sorozatfáradásról, soft rebootokról, nyugati és keleti gondolkodásmódról, ám most, közvetlen folytatása, a Resident Evil: Village végén nem tudom, mit mondjak, vagy legalább is fogalmam nincs, hol kezdjem a belépést egy értő kritikába. Nem hiszem, hogy itt az értő kritika bármit is számít, de mondom… Folytasd az olvasást
Tokió, nyáron. Havazik. Egy apa védelmezi lányát furcsa, árnyékszerű lényektől. Tokió, nyáron. Havazik. Egy fiú védelmezi húgát furcsa, árnyékszerű lényektől. Melyik az érdekesebb nyitókép? Annak idején, amikor a Nier című játék először megjelent (2010-ben), kétféle verzióra szakadt: nyugaton mi megkaptuk az apa történetét, míg a japánok a testvér történetét követhették. A Nier két verziója: NieR… Folytasd az olvasást
Máig tisztán emlékszem, mikor anno megjelent ennek gigantikus közönségsikert, valamint számtalan hazai és nemzetközi elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt eonok alatt ilyen elképesztően hosszú utazásban lesz majd része a rovatnak, de mégis itt vagyunk. A pixelvadász visszavág ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges… Folytasd az olvasást
Nehéz bármi érdemit mondani a People Can Fly és a Square Enix új, nagyszabású sci-fi-akciójátékáról, az Outriders-ről. Minden mondat, ami eszembe jut, olyasmi, amit más játéknál már több százan leírtak. Mintha az Outriders beleszürkülne a nagy semmibe, mintha nem is igazán létezne, és mégis, mintha ez lenne műfajának (ennek a nyílt / online / tieres… Folytasd az olvasást
Van ez az Omega Force nevű fejlesztőcsapat a Koei Tecmo égisze alatt, akik tulajdonképpen évtizedek óta ugyanazt a játékot adják el, méghozzá az általuk felfuttatott „musou” zsánerben, amelynek különféle variánsai lényegében ugyanoda futnak ki: szaladsz a főhőssel és több száz képernyőn levő ellenfelet versz szét széles mozdulatokkal. Az Omega Force pedig hamar rájött, hogy ez… Folytasd az olvasást
A ’90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj… Folytasd az olvasást
A Cyberpunk 2077-et ha jelenlegi formájában elföldelnénk, Attila-mód, míves sírdobozban, s jó mélyre temetnénk, hogy csak századok, évezredek múltán találjanak rá, a leletet kihantoló utódaink, ők, az evolúció által szupermenné fejlesztett jövőemberek, a XXI. század játékiparának egy olyan pulzáló-intenzív lenyomatával találkoznának, hogy kivinné a bal szemüket. A lendület az üzenet maga – meszidzse: hogy a… Folytasd az olvasást
Az egyik kedvenc toposzom harcművészeti filmekben, amikor a főhős és az antagonista is teljesen más, de markáns, felismerhető harci stílust képviselnek, így csapnak össze, mindvégig hűen a saját képességeikhez és a választott forma szabályrendszereihez. Szeretem még a barátságos harcokat is, a nakama-koncepciót, a shounen-struktúrát, a JRPG-s világmegmentés felé vezető utat, a folyamatos belső kétkedést és… Folytasd az olvasást
Az van, hogy a Dragon Quest XI S csak azért nem lehet nálam az év játéka, mert már 2018-ban is az volt. Ez a gond a videojátékokkal, annyiféle verzióban csapkodják az ember után, hogy gyakran lekövetni is lehetetlen, de a Dragon Quest XI az a cím, amelynek minden új kiadására szívesen rácsúszok, pedig az elmúlt… Folytasd az olvasást
Terjed Twitteren ez a kis geg, hogy „tíz dolog, amit Miles Morales tud, de Peter Parker nem”, és akkor (dobpergés) 1. – Megölelni a szüleit, bumm, sírós meg röhögős emoji százával. Szóval a Pókember-képességek ide vagy oda, Miles Morales egy egészen másfajta karakter, mint Peter Parker, és végre az Insomniac játékában ezt át is élhetjük,… Folytasd az olvasást