Egy pillanat, megint ki kell terítenem egy kellően kacifántos játéktörténelmi családfát, hogyan is jutunk el a címben tárgyalt tételhez. Volt a Final Fantasy II, ugye (jó messzire megyünk). Annak volt egy GameBoy-ra megjelent spinoffja, a The Final Fantasy Legend, amit Japánban még úgy hívtak: Makai Toushi SaGa. Ennek a spinoffnak volt három része, ezután abból… Folytasd az olvasást
Az Atlus szerteágazó Megami Tensei-szériájának megannyi ága-mellékvágánya van, kezdve a full frontál démonológiára felszerelt Shin Megami Tensei-től a népszerű sulibulis ezotériában lubickoló Persona-sorozatig – és ez még mindig csak a felszín. Ha egy kicsit is megkapargatjuk a rég halott konzolok katalógusait, feltűnhet a Devil Summoner alcsoport is, amelynek egy 1997-es, kifejezetten sci-fire belőtt része a… Folytasd az olvasást
A Xenoblade szériát a Switchre teremtették, és a Switchcset a Xenoblade szériának. Nem szó szerint persze: Wii-re hozták ki először, WiiU-n tovább szenvedett, hardvertechnológiai korlátok közt vergődött mint koca a sárban, csak azért, hogy a Switchre betoppanván bimbóit széjjeltárva kivirágozhasson. Hogy a malac hogy illik bele ebbe a második metaforába, nem tudom. Mindenesetre a Xenoblade… Folytasd az olvasást
Elterjedt ez a jópofa kifejezés, hogy „eurojank” – így írják le az elsősorban Európában gyártott, modern trendeket csak hírből ismerő, nem éppen polírozott, mégis markáns és robusztus videojátékokat, amelyek akár jók is lehetnének, ha a költségvetés mögöttük mondjuk háromszor akkora lett volna. A Piranha Bytes mindig ennek a kis niche-nek az élharcosa volt, már a… Folytasd az olvasást
2007 óta megváltozott párszor a világ. Ez volt az év, mikor az eredeti Pokemon Diamond és Pearl megjelent a Nintendo DS-re. Ezek voltak az első 2.5D Pokemonok, és grafikájuk láttán az emberek a padlón fetrengtek a gyönyörűségtől. Mai szemmel stírölve őket a korábbi játékok régi sima, 2D-s grafikája sokkal tetszetősebbnek hat, ugyanakkor meg lehet érteni… Folytasd az olvasást
Kezdem azt hinni, hogy ez az utcaidivat-mogul Tetsuya Nomura üldöz engem, vagy nem is tudom – lassan minden második elindított japán játékban hatalmas betűmérettel csapják az arcomba a nevét, de valójában már erre sincs szükség, hogy felismerjem stílusjegyeit. Itt van például a NEO – The World Ends With You (ami mellesleg egy The World Ends… Folytasd az olvasást
Az van, hogy a Dragon Quest XI S csak azért nem lehet nálam az év játéka, mert már 2018-ban is az volt. Ez a gond a videojátékokkal, annyiféle verzióban csapkodják az ember után, hogy gyakran lekövetni is lehetetlen, de a Dragon Quest XI az a cím, amelynek minden új kiadására szívesen rácsúszok, pedig az elmúlt… Folytasd az olvasást
Talán nincs is még egy annyira megbízható, egyenletes és nagy terjedelmű játéksorozat, mint a Yakuza, amelynek jelenleg minden számozott része (és a Judgment) csaknem teljesen ugyanúgy néz ki és ugyanúgy irányítható az éppen kifutó PlayStation 4-en, a különbségek mélyebben, a mechanikai finomságokban és a történetben keresendőek. Együtt valami olyasmit rajzolnak ki, ami még könyvekben, filmekben… Folytasd az olvasást
Egy évtizedben egyszer adnak ki olyan horderejű játékot, mint a Disco Elysium. A fejlesztés hosszú évei alatt No Truce With the Furies címen futó számítógépes szerepjátékkal az észt ZA/UM stúdió egycsapásra megváltoztatta a videojátékírásról alkotott képünket – nem túlzás azt állítani, hogy forradalmi tett volt, ami 2019 októberétől fogva állandó hivatkozási pontként fog szolgálni az… Folytasd az olvasást