Egy pillanat, megint ki kell terítenem egy kellően kacifántos játéktörténelmi családfát, hogyan is jutunk el a címben tárgyalt tételhez. Volt a Final Fantasy II, ugye (jó messzire megyünk). Annak volt egy GameBoy-ra megjelent spinoffja, a The Final Fantasy Legend, amit Japánban még úgy hívtak: Makai Toushi SaGa. Ennek a spinoffnak volt három része, ezután abból is leágazott egy új széria, amelynek első része, a Romancing SaGa még Super Nintendóra jelent meg. Na, ennek a játéknak volt egy PlayStation 2-re megjelent 3D remake-je, a Romancing SaGa: Minstrel Song. És most, 2022-ben ennek a remake-nek kijött a bővített remastere. Csak hogy tisztázzuk, miről beszélek.
Olyankor érkezik ez ráadásul, amikor már éppen morogni kezdtem a Sony-ra, hogy miért nem érkeznek továbbra sem PlayStation 2-érából a játékok az új konzolra, miért kell digitális archeológusnak lenni, ha egy szériát körbe akarunk járni? Na most, a Square Enix hol igényesen, hol igénytelenül, de azért szállítja a klasszikusokat rendesen (Crisis Core. Mana-széria, Chrono Cross, amit csak akarsz). Én meg örülök nekik, ugye.
Hogy az igényességi spektrumon hova esik a Minstrel Song Remastered, egy kicsit nehéz kérdés. Már a játék előtti menükben érezni egyfajta kettősséget, egyik-másik panel mintha 4:3-ról lenne kinyújtva, ugyanakkor a menüpontok érdekes újításokról értesítik az avatatlan játékost: a mozgás és a harc is kétszeresére, háromszorosára gyorsítható az R3 lenyomásával, illetve egyéb kényelmi funkciók is bekerültek, mint mondjuk a New Game+, vagy a jobb minitérkép.
Igyekeztem úgy leülni elé, hogy ne tudjak róla semmit, és mindjárt le is esett, hogy ez nem túl jó ötlet. A Minstrel Song egy teljesen nyílt világú, majdhogynem struktúra nélküli, csinálj-amit-akarsz jellegű JRPG, amely ráadásul leosztja a lehetséges tevékenységeket a játék elején kiválasztható karakterek szerint. Nem kellett sokat mászkálnom a kezdőkörnyéken, hogy beadjam a derekam, és előbányásszak egy amolyan klasszikusan tartalomjegyzékelt és mikroszkopikus részletességgel megírt, ASCII-rajzos, PS2-es GameFAQ végigjátszást – és oké, vannak itt mélységek.
Mind a nyolc ilyen induló karakter saját prológussal indul, és mind a nyolc karakterrel végig kell játszani a játékot, hogy megkapjuk a valódi befejezést (már most hálát adok a remaster gyorsításainak). De ez a végigjátszás még így is részlegesen segít ki, mert ennek a verziónak az elején kiválaszthatjuk azt is, hogy megkapjuk az extra tartalmakat, amelyek az eredetiben nem voltak benne. Persze, hogy rányomok az ilyesmire, kissé félve, de kell minden. (Piros pont azért, hogy eredeti formában is ott van.)
A kaland maga viszont többé-kevésbé komfortos JRPG-toposzokkal zajlik, kis csapatunkkal szabadon mászkálunk széles vidékeken és apró városkákban, az egész leginkább a Level-5 fejlesztőcsapat játékaira emlékeztet így modern szemmel (Dragon Quest VIII, Rogue Galaxy, Ni no Kuni). A fejlődésrendszernek vannak furcsaságai, itt a tulajdonságok eleinte automatikusan fejlődnek – nincs klasszikus értelemben vett szintezés és karakterfejlesztés, eleinte teljesen véletlenszerűen kapunk új képességeket. És mivel a szintek sem úgy működnek, mint egy klasszikus szerepjátékban, a grind gyakran semmit nem jelent.
Feladataink nem mindig egyértelműek, senki nem mondja meg mit csináljunk, miért csináljuk, szükség van az alapos felfedezésre, hogy ne zárjunk el véletlenül lehetséges új csapattagokat és küldetéseket – van az egésznek egyfajta stresszes hatása, ugyanakkor érezni, hogy a végigjátszás, amit az ember választ, ahogyan játssza, az sokkal személyesebb utazás, mintha egy nyíl terelgetne minket ugyanúgy, ugyanarra, akárhányszor elindítjuk a játékot.
Nagyon furcsa játék, de esztétikájában nagyon is a JRPG-aranyközépúton jár: ezek a chibi-karakterek mesés és szokatlan, egyáltalán nem klisékből építkező fantáziavilágban kalandoznak, és talán ez áll a legközelebb személyes kedvencemhez, a Final Fantasy IX-hez a Square Enix teljes későbbi katalógusából. Itt viszont nem elég unottan végignyomkodni a gombokat, ennek a játéknak újabb és újabb rétegeit akarattal és kíváncsiságból kell feltárni, és ez egyszerre kaland, régészet és meditáció.
Elhelyezni ezt a címet (itt, most) a nagy JRPG-térképen kifejezetten nehéz feladat, egy középhaladó műről van szó, amely nem minden aspektusában csiszolt (a mozgás, a karaktert követő kamera, a modellek, egyebek elmaradnak mondjuk a Level-5-féle elittől, de köröket vernek a kínosabb PS1-es megoldásokra), ugyanakkor az atmoszféra, különösen a zenék, a festett állóképek, a karakterdesign is mind-mind kellően egyedi: egy öntörvényű feketebárány, mint mondjuk a Morrowind – meg kell küzdeni a kegyeiért, de ha behúz, van abban valami kielégítő ezotéria.
Játéktörténészeknek majdhogynem kötelező, de egy hátradőlős, konvencionális JRPG-t inkább másutt keressünk. És mint remaster? Tisztességes, működik, nem torzít bele az eredetibe. A Square Enix hasonló próbálkozásaihoz képest bőven a jobbak között vagyunk ezzel.