A Xenoblade szériát a Switchre teremtették, és a Switchcset a Xenoblade szériának. Nem szó szerint persze: Wii-re hozták ki először, WiiU-n tovább szenvedett, hardvertechnológiai korlátok közt vergődött mint koca a sárban, csak azért, hogy a Switchre betoppanván bimbóit széjjeltárva kivirágozhasson. Hogy a malac hogy illik bele ebbe a második metaforába, nem tudom. Mindenesetre a Xenoblade Switchcsen csúcs siker, gyermekek és gyermeklelkűek örömének elhozója. Itt végre a gigantikus scifi-világban kószálás, a könnyed animekarakterekkel telerakott sztori és a változatos, sőt, sokak számára kiismerhetetlennek megmaradó harcrendszer beérte mindenkori potenciálját.
Az X3 története sokkal sötétebb, egzisztenciális szorongással jóval telibb, mint a korábbi részek. Hőseink örök háborúba születnek, csak azért, hogy a politika ágyutöltelékekként használja el, fel, őket. Nincs gyermekkoruk, fiatal felnőttként, biogyárban préselik őket világra, és tíz év a maximális élettartamuk, Szárnyas fejvadász csókoltatja. Az X3 egy csapatnyi fiatal klónkatona tudatra ébredésének története, akikben kérdések gyúlnak az őket irányító-elnyomó-elpusztító rezsimről: miért érek csak annyit, ahány ellenséget megölök? Miért csak a pusztítás a mércém, ad nekem létjogosultságot? És hogyan lázadhatok ellene?
A játék szkriptje már a kezdetektől ambíciózusabb, mint a korábbi epizódok forgatókönyvei, és ha a figurák megfestésében nem is, de a világépítésben még azt a kevés melegséget is mellőzi, ami az előző részek sajátja volt. A karakterek interperszonális kapcsolatai is bonyolultabbak, nehezebben nyílnak meg, és egymással is karcosabban viselkednek, ami sokszínűségük feltárásának előnyére válik, mikor végre elkezdenek változni és fejlődni. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és senkinek sem könnyű.
A Xenoblade 3 grafikai megvalósítása a hangulathoz igazodik: fakóbban a színek, gyérebb a fény, szikárabb a világ. Szürke csataterek és barna mezők sorjáznak, ahol az élénkebb színpamacsok egzotikumként hatnak. A móka helyét átvette a háború. Ez persze nem feltétlenül negatívum, sőt: magának a helynek, a hatalmas terepnek a vizuális megvalósítása részletesebb, látványosabb, szélesvásznúbb, mint korábban. A karaktermodellek szintén jobban kidolgozottabbak, érzékeletesebben lettek animálva, a csaták pedig hozzák magukkal azt a jól ismert, színpompás káoszt, amiről a széria közismert.
A játékmenet az akció-RPG-ktől megszokott, jól ismert két fő tevékenységre oszlik: felfedezésre és harcra. A bejárható terep szuper-giga-ultra-masszív-nagy, tele összegyújthető, sokszor hasznos, méggyakrabban csak csecse firlefrancok ezreivel, ellenségfajták kismillióival, illetve számtalan sidequesttel. Persze ha akarsz, trappolhatsz egyenest egyik főküldetésből a másikba is, na de mi abban a móka? Az X3 világát túlságosan is telerakták feltérképezendő érdekességekkel ahhoz, hogy csak átrohanjunk rajta.
A harcrendszer… na most nekem itt neki kellene állnom elmagyarázni, de nem létezik hogy képes leszek rá. Aki játszott már Xenoblade-del, tudja mire számítson: egy többé-kevésbé intuitív, de a játék világához hasonlóan a tekintetet másodpercenként új irányba terelő vizuális búcsújárásra, egy vattacukor-interfészre, amibe vagy beleszeretsz, vagy miatta húsz perc után a falhoz vágod a cuccot. Ha sikerül magad hozzászoktatni, amit cserébe kapsz, az egy olyan, mély, hihetetlen kombinációs lehetőségekkel operáló harcrendszer, amely a játék előrehaladtával és a kismillió új karakter besorozásának, összeszedett fegyver felhasználásának lehetőségével biztosítja számodra, hogy még 100+ órányi játékidő eltelte után sem fogsz ráunni. Teljesítmény.
Amikor pedig, spoiler, már Evangelion-szerű istenrobotokká tudtok összeállni, legkésőbb akkor rájössz, hogy ez a gém, ez az év egyik legjobbja.