Eddig az év játéka: Yakuza – Like a Dragon

Gémz

Eddig az év játéka: Yakuza – Like a Dragon

Talán nincs is még egy annyira megbízható, egyenletes és nagy terjedelmű játéksorozat, mint a Yakuza, amelynek jelenleg minden számozott része (és a Judgment) csaknem teljesen ugyanúgy néz ki és ugyanúgy irányítható az éppen kifutó PlayStation 4-en, a különbségek mélyebben, a mechanikai finomságokban és a történetben keresendőek. Együtt valami olyasmit rajzolnak ki, ami még könyvekben, filmekben is ritkaság: részletgazdag és egységes mikrokozmoszt, amelynek minden mozzanata, mechanikája, történeti csomópontja a karakterekből eredeztethető: a Yakuza minden vagány, humoros, kegyetlen póza ellenére is mélyen humánus nagyepikai teljesítmény. 

Meglepő és nem is, ahogy a sorozat hetedik (vagy még többedik) része, a Yakuza: Like a Dragon egy különösen érzelmes, tragikus családi jelenettel indít, amelyről kiderül, még csak nem is új főhősünkhöz, Kasuga Ichibanhoz van köze (a kereshetőség és konzisztencia miatt a továbbiakban is angolos átírás következik), hanem főnökéhez, a helyi bűnszövetkezet patriarkájához, akiről nagyon sok mindent megtudunk, mire egyáltalán elkezdjük játszani magát a játékot. Mint kiderül, ez a fajta felépítés szükséges ahhoz, hogy megértsük Ichiban teljes odaadását, és hogy miért képes tizennyolc évet lehúzni a börtönben a kedvéért – de a fájdalmas árulás, ami még csak ezután következik, számunkra is pont akkora sokk, mint a főhősnek.

Általában van az az expozíció-mennyiség, ami arra kényszerít, hogy egy idő után átugráljam az átvezetőket (főleg a japánoknál), de itt az első pillanattól fogva minden jelenet hipnotikus vonzerejű, remekül rendezett, érződik mögötte a rutin, a tapasztalat, a szív, és az új főhős is van olyan karizmatikus, szimpatikus, hogy azonnal bevigyen minket az ismeretlenbe. Ichiban nagylelkű, lojális, energikus srác még úgy is, hogy csalódott negyvenesként lép ki börtönből – vonzza magához a karaktereket, és miután életének ezen a pontján egy hajléktalanok-lakta zugból kell nulláról kezdenie, el is határozza, hogy az életfelfogása nem lehet más, minthogy hőssé kell válnia, és szinteket kell lépnie.

A helyzet ugyanis az, hogy Ichiban hatalmas Dragon Quest-rajongó, és emiatt a Yakuza is átváltozik: immár egy csapat-alapú JRPG-vel játszunk, ami nem csak vicces, értő dekonstrukciója a műfajnak, de százszázalékosan működő példánya is. Mi több, ez a megközelítés meglepően jól passzol a Yakuza-formulához, szinte észrevétlenül cseréli le a kombókra épülő beat’em up harcrendszert a körökre osztottra, ahol csapattagjaink külön-külön, de akár együtt is elképesztően látványos képességeket lőhetnek el. Ichiban szemén keresztül a hétköznapi japán utcák mellékküldetéseket rejtő zugokká változnak, a mélygarázsokból megközelíthető toronyépületek tradicionális dungeon-struktúrát kapnak, de még az italautomaták alatti aprópénz-kutatást is kincsvadászatnak nevezik el. Mindenre rátelepedik ez a fantasy-szerepjátékokból, de főleg a Dragon Quest-ből eredeztethető hangulat, amit észreveszünk az elnevezési formákban, mikro- és makroutalásokban, mechanikákban és történeti struktúrában is. A Yakuza: Like a Dragon egy full frontál fantasy JRPG, ami a mai Japánban játszódik.

Ami viszont a legmeglepőbb ebben, hogy ez nem higítja fel, nem komolytalanítja el mindazokat a szociográfiai, dramaturgiai mélységeket, amiről a sorozat ismert. A gegek, csavarok, humoros mellékszálak csak másfajta ízt, fűszerezést hoznak, ezek alatt viszont továbbra is egy komolyan vehető, Bildungsroman-jellegű karakterdráma húzódik, amely természetéből adódóan rávilágít a modern urbánus Japán mindenféle problémájára, legyen szó prostitúcióról, hajléktalanságról, politikai mozgalmakról, bűnszervezetekről, külföldiekkel való kapcsolatról, oktatásról, munkaerő-piacról… mindent alaposan, értően, több szemszögből jár körbe a narratíva. Hiába idézhetünk meg egyik pillanatban kigyúrt, szó szerint buzogányöklű fekete csávót, hogy verje agyon az illetlenül magamutogató degeneráltakat és kapitalista verőlegényeket (ne kérdezzétek), maga a tónus azonnal a helyére zökken, amint valódi, emberi problémákkal szembesülünk. Az Ichiban fejében zajló fantáziavilág és magabiztos, őrült kiállása mindebből semmit nem vesz el – sőt nagyon is erőt ad, hogy mi is szembe tudjunk nézni a megrázó valósággal.

Nem tudom, mi a megfelelő megközelítés egy ilyen típusú furcsa hibridnél, mert a helyzet az, hogy minden percben fel akartam írni magamnak, hogy ez mekkora királyság, az milyen vicces, amaz mennyire mély, de egyszerűen lehetetlen lenne írásban lekövetni azt, ami itt zajlik. Bal kézzel bever egy érzelmi gyomrost, a jobbal meg felpattint egy 8-bites prüntyögést, ahogy valaki mellénk szegül. Egyik percben azt próbálod megérteni, milyen hátsó szándéka lehet a prostitúció ellen kampányoló aktivistáknak, a másikban egy gigantikus vibrátorral rohangálsz az ellenfelek után, mert próbálod kitölteni a „Sujimon” ellenfél-kódex hézagos bejegyzéseit. Mármint mit lehet ilyenkor mondani?

Ami engem illet, ez az egész, a legapróbb részletektől a grandiózus totalitásáig annyira lenyűgözött, hogy újra és újra tátott szájjal vártam a következő furcsa vagy megrázó fordulatot. Minden eleme pont annyira ismerős csak, hogy kényelmes élmény legyen (a bennem élő Yakuza– és Dragon Quest-rajongónak pedig végképp), de van annyira újszerű, idegen, hogy mindig meglepjen valamivel, ráadásul durván meglepjen valamivel. Szóval ülhetnék itt napokig, mire összeszedném a gondolataimat, hogy miért zseniális a Yakuza: Like a Dragon, de legyen inkább ez a végkövetkeztetés: a Yakuza: Like a Dragon piszkosul zseniális.

Nem gondoltam volna, hogy a generáció végén még lesz bármiféle nagy dobás (Japánból se), de ez a játék olyan szinten felrázott az unott rezignációmból, hogy elkezdtem megint teljes szívvel hinni az egészben, hogy megéri a kontrollert kézbe venni, hogy a művészet legjava és legizgalmasbb iránya itt zajlik, itt és most, egy rohadt videojátékban, ami egy másik rohadt videojátékot parodizál, és atyaúristen a köbön, basszus, komolyan már. Úristen. Ez. Ez. Felejtsük el a többit idén.

Ez az év játéka, de még ennél is fontosabb, hogy generáció egyik legjobbja, az olyanok mellett, mint a Bloodborne vagy a NieR:Automata. Ha le is takarjuk mindazt, amitől furcsa és meta és idétlen és tízezer százalékban Ryu ga Gotoku, akkor is adott egy izgalmas, pörgős (szűk, de zsúfolt) open world szerepjáték, amely Kamurocho-hoz képest is tágasabb, tartalmasabb játékteret nyújt (ezúttal Yokohamában), minijátékok, mellékküldetések, árkádos hülyülések, gyűjtögetnivalók tucatjaival, százaival… betegesen jó üzlet befizetni rá. Az egyetlen disclaimer a szokásos: az öregedő konzolokon nem a legjobb élményt kapjuk, de hagyjuk már, ezt még az se rontaná le, ha diavetítésként kellene néznem. Annyira jó. Annyira, annyira rohadtul jó. Semmiképpen ne hagyjátok ki, és ezt még a zsánertől idegenkedőknek is tudom ajánlani. Elképesztő teljesítmény, úgy rázza fel a sorozatot, hogy nem vesz el belőle semmit. Szóval tényleg, ne hagyjuk elkallódni a generációváltás zajában.

——————————————————

Eltelt néhány hónap, és Ichiban kalandjai végre PlayStation 5-re is megérkeztek. Gyors szemlézést követően úgy látom, minden változás technikai jellegű – a magasabb képfrissítés és felbontás mellett olyan gyorsan tölt a játék, hogy el is veszítette az egyik sármos kis aspektusát, nevezetesen a kis nyolcbites töltőképernyős figurákat. Mint egy levágott ujj, akár fájdalmasnak is tekinthetjük, de ez lényegtelen, ha a célunk, hogy megerősítsük kötelékünket a yakuzához, ugye.

Mire számítsunk? Egyrészt, ingyenes frissítésre, vagyis inkább külön verzióra, ami azzal is jár, hogy a PS4-es mentésünket nem veszi át – nézd, én úgy vagyok vele, hogy ha egy játék rohadt jó, akkor szívesen lenyomom kétszer, az alapjáték platinájához erre (több Yakuza-játékkal ellentétben) nincs is szükség. Szóval… eh? Nem érzékelem nagy gondnak, tekintve, hogy PS5-ön a PS4-es verzió is eleve jobban fut, és a két verzió között nincs ég és föld jellegű különbség. Aki már elkezdte, nyugodtan folytassa tovább zavartalanul, aki pedig most kezdi, veresse a jobb változatot – a PS5-öset. 

A Yakuza – Like a Dragon néhány hónap távlatából még mindig a 2020-as év legjobb játéka nekem, ez biztosan nem változott.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Gémz

Vissza