Az Atlus szerteágazó Megami Tensei-szériájának megannyi ága-mellékvágánya van, kezdve a full frontál démonológiára felszerelt Shin Megami Tensei-től a népszerű sulibulis ezotériában lubickoló Persona-sorozatig – és ez még mindig csak a felszín. Ha egy kicsit is megkapargatjuk a rég halott konzolok katalógusait, feltűnhet a Devil Summoner alcsoport is, amelynek egy 1997-es, kifejezetten sci-fire belőtt része a Soul Hackers volt (később megjelent 3DS-re is). Ismét: atyaisten. Fél enciklopédiányi tananyag és négy évtizeddel ezelőttre visszanyúló história, mielőtt belőhetnénk, hogy egy 2022-ben látszólag tök véletlenszerűen kicsapott játék hova is tartozik.
Nem kell természetesen túlagyalni: ha tetszett a Shin Megami Tensei vagy a Persona bármelyik legfrissebb része, és szeretnéd látni a koncepciót mátrixos-cyberpunkos neonmázban megforgatva, akkor a Soul Hackers 2-vel nem lősz mellé, ez a lényegi ígéret itt. Önálló története és könnyen felcsíphető játékmenete a biztosíték, hogy egy kezdő is kényelmesen elszórakozhat vele.
Röviden, egy Ringo nevű mesterséges konstrukciót kell irányítani itt, aki színes, mindenféle vagány képességekkel felruházott társait gyűjti össze, hogy egy fémálarcos gonosztevő mesterkedéseit megállítsa – persze, nem ennyire papírmasé az egész, szerencsére, japán fejlesztők szeretik árnyalni a dolgokat. Kis nakama-csapatunk összegyűjtése nem tart egész játékon keresztül, így társaságukat viszonylag korán elkezdhetjük megszokni és megszeretni.
Ennek (Atlus-tradícióknak megfelelően) egyfajta kapcsolatépítés is része, amelyet itt a társak saját lélekmátrixának alapos bejárásával mozdíthatunk előre. A harcrendszer és a játékmenet is klasszikus Atlus-formula, különféle démonokat gyűjthetünk be, akik cserébe mindenféle hasznos dologgal látják el a csapatot. Míg más Atlus-játékokban a japán urbánus környezetet mindenféle ezoterikus átjárókkal és démoni jelenségekkel fűszerezik, itt… is ez történik, de az ízvilág más – a technológia, a mesterséges értelem, az identitás, a gépi létezés kapják meg az okkult mélységet és ennek filozófiai vonatkozásait.
És végig ez a furcsa érzés van az emberben… hogy tulajdonképpen nincs is ennek (ennyi játék után) igazán különleges hatása. Érzésre ez egy gyorsan összedobott spinoff, ami meglovagolja az Atlus jelenlegi népszerűségi felfutását, de akárhogy nézem-forgatom, végül is nem tűnik sem cinikusnak, sem hanyagnak. Színesebb, pörgősebb és kortársabb az első Soul Hackers-nél, tartalmasabb és igényesebb is, de egy Shin Megami Tensei V és Persona 5 mellett már egy kicsit jobban fészkelődik a rivaldafényben. Ha ugyan vetül rá ilyesmi.
Attól tartok, lehet ebből egy kultklasszik, amelyet gyémántáron mérnek majd tíz év múlva a használtpiacon, azt hiszem, tudja ez a játék magáról, hogy a niche-en belül is niche-t kell magának keresnie. Akiket ott talál, minden bizonnyal örülhetnek, mert ez egyáltalán nem egy rossz anyag a kánonba – viszont, hacsak a végjátékban nem visz be komoly gyomrosokat (japánok szoktak), nem is igazán kiemelkedő. Atlus-fanatikusok viszont ne kerülgessék sokáig, elképesztő már az is, hogy létrejöhetett, csak az ő kedvükért.