Akármennyire igyekszik is az ember, minden korban akadnak jellegzetes falak, amelyeket nem lehet lebontani, hiába tűnik utólag oly nyilvánvalónak, hogy mely téglákat kellett volna kilazítani hozzá. A film noir például döntő jelentőségűnek bizonyult úgy az amerikai műfaji, mint az európai művészfilm fejlődése szempontjából akár az emberábrázolást (az ember elemi irracionalitásának felismerését és elfogadását), akár a különféle narratív vagy kompozicionális fogásokat nézzük flash-back-technikáktól világszemléletet átadni képes kamerállásokig – de bármennyire előremutató volt is, bőven maradtak azért mozdíthatatlan határai.
Talán egyik noirrétegben sem annyira nyilvánvaló ez, mint ha az etnikai viszonyokra nézünk rá ezekben a filmekben. Noha a klasszikus noirok többsége nem tett úgy, mintha a fehéren kívül más bőrszínű emberek nem is léteztek volna a(z akár tetszik ez valakinek, akár nem, megváltoztathatatlanul) multikulturális Amerikában, nehéz olyan filmeket sorolni, amelyekben feketék, latinók, ázsiaiak vagy egyéb kisebbségek tagjai háttérfiguránál jelentősebb szerepbe kerülhettek volna. Spanyolajkú munkásembereket láthatunk (alapvetően szenvedni) a társadalmi elnyomás témája iránt felettébb érzékeny Joseph Loseynál (The Lawless), japán-amerikaiakat az úgyszintén távolról sem kortipikus világszemléletű Samuel Fullerenél (The Crimson Kimono), és persze a Touch Of Evil egyik főhőse, Vargas is mexikói karakter – csakhogy itt már hozzá kell tenni, hogy egy ízig-vérig kaukázusi színész, Charlton Heston játssza. A sok-sok millió polgárt reprezentáló fekete karakterek pedig jobbára zenészként tűnhettek fel a noirokban, akiket, ezt meg kell adni, legalább emberszámba vesznek a főhősök (például az Out Of The Pastben), és aztán nagyítóval vadászhatunk az olyan üdítő kivételek után, mint mondjuk a The Breaking Point Curtiztől.
A nagyjából 1958 után számítható neo-noir vonulatban volt hát mit helyrebillenteni ebből a szempontból – és ha szigorúan mérve más alzsánerbe kell is sorolni őket, alapvetően ilyen korrekciós filmeknek tekinthetjük a fekete zsarukat és/vagy fegyverrel a kézben, hatásosan és dögösen cselekvő egyéb figurákat mozgató blaxploitation-bűnfilmeket is a Shafttől a Coffyig. Ezek azonban a maguk korában, vagyis a 70-es években játszódtak. A puhakalapos 40-es évek bejáratát akkortájt még (nem utolsósorban a B filmek közismerten limitált gyártási költségei miatt) elzárták az afro-amerikaik (és sorstársaik) elől.
Ezért is annyira érdekes film az 1995-ös Kék ördög, a 90-es évekbeli, nem sokkal később a Szigorúan bizalmasban csúcsára jutó retro-noir-trend egyik élversenyzője. A film története 1948-ban, vagyis a klasszikus noir-periódus kellős közepén bonyolódik, és nem csupán arról van benne szó (noha már ez sem lenne kevés), hogy a zsáner jellegzetes karaktertípusait femme fatale-tól a szokásos Philip Marlowe-variációig feketéknek adják, hanem arról is, hogy az etnikai természetű konfliktusok, a faji szegregáció vérre menő következményei adják a cselekmény magvát (akárcsak anno a Crimson Kimonóban).
A filmben Denzel Washington karakterét, Easy Rawlinst már eleve azért bízzák meg fehér bőrű gengszterek egy rejtélyes nőszemély felkutatásával, mert neki bejárása lehet Los Angeles fekete bárjaiba, negyedeibe is, és mint kiderül, a szóban forgó nőnek, Daphne-nak (Jennifer Beals) is azért gyűlik meg a baja előítéletes környezetének felettébb romlott tagjaival, mert a családfája, mondjuk így, nem makulátlanul fehér. Miközben tehát egy alapvetően tipikus noirtörténetet követünk, rendkívül izgalmas, úgy a választott műfajban, mint a korszak egyéb ábrázolásaiban ritkán vagy sosem látott környékeken járunk és atipikus konfliktusfajtákon izgulhatunk. A film egyik csúcsjelenetében például az elkényeztetett, kikötőben csellengő fehér köcsögök pusztán azért akarják meglincselni Easyt, mert fekete létére szóba mert elegyedni egy fiatal fehér lánnyal, azt pedig könnyen el lehet képzelni, milyen nagyvonalúan bánnak vele az enyhén szólva nem a polgárjogi mozgalmak élmunkásai közé tartozó rendőrök, amikor ki kell passzírozniuk belőle némi információt. Easy szerény vágyait egy normális, dolgos élet (apróbb ingatlan, szolid kölcsönök) után éppen az alapos és érzékeny közeg- és korábrázolás miatt tudjuk nemcsak elfogadni, hanem napjainkra vonatkoztatva is szívfájdítóan érvényesnek és jelentősnek látni.
A Kék ördögben nem minden ennyire életes és sűrű. Egyéb kortárs, a 30-as/40-es években játszódó amerikai filmekhez hasonlóan Carl Franklin rendező sem képes a kalapokat, bőrcipőket, hátranyalt sérókat és egyéb rekvizitumokat úgy ábrázolni, hogy mintegy időkapun keresztül szippanthassuk magunkba a kor levegőjét, aromáit. Ehelyett ugyanaz a némiképp lehangoló kellékesdoboz- és díszletszag árad a filmből, mint a Boardwalk Empire-től a Fekete Dáliáig egy sor filmből, amely ugyanekkor játszódik. Minden jól szabott, minden választékos, csak épp nehéz elhinni, hogy ezeket a koktélruhákat és nadrágtartókat ténylegesen hordták valóságos emberek. A színészek közötti viszony sem igazán kiegyensúlyozott. Denzel Washington szupersztárkvalitásai révén természetesen vonzó felületet biztosít a főszereplőnek, de feltűnik mellette két színész, akik intenzitásban messze felülmúlják az inkább csak alapsebességben utazó csillagot. Az egyik Tom Sizemore, aki, mondani se kelljen, pattanásig feszített idegszálakkal járó-kelő, életveszélyes alakot játszik gyomorszorító hevességgel, az igazi aduász viszont mégsem ő, hanem Don Cheadle, aki egy végletesen radikális figurát testesít meg: „Mouse”-t – lényegében a Wire Mouzone testvérének előfutárát –, a főhős telefonon megidézhető, pszichopata, kaotikus erőszakportálként funkcionáló pajtását, aki annyira ellentmondásos és vérpezsdítő karakter, hogy szépen el is szipkáz minden figyelmet a voltaképpeni főszereplők elől.
Ezek azonban inkább csak arányproblémák, amelyek a film egészének minőségét kevéssé érintik: a Kék ördög végeredményben stílusos, hangulatos, kényelmetlen kérdésekkel csordultig pakolt neo-noir marad. Megannyi szempontból a Kínai negyed igyekvő kistestvérkéjét láthatjuk benne, ami talán lesajnálóan hangozhat, pedig tudhatjuk jól, hogy nem minden gyerek születik zseninek, az okosabbja viszont hamar rájön, hogy csak az maradhat felszínen, aki a legjobbaktól tanul.