Noha kétségkívül a Walking Deadben bejárt világ vagy a Game of Thrones emberképe sem volt egy fáklyás menet, napjaink közeli háborúval és szinte óráról órára bővülő, egyre inkább megoldhatatlanná terebélyesedő krízislistával elkomorított közhangulatát semmi sem vetítette előre oly precízen és kérlelhetetlenül a mozgóképek közül, mint a Brexitet megelőző időszak brit tévésorozatai. Legyen szó akár a múltról (Red Riding-trilógia), akár az akkori, 10-15 évvel ezelőtti jelenről (Broadchurch, The Fall, The Missing – és a sor még bőven folytatható), ezek az egytől egyig magas nívón elkészített, javarészt bűnügyi szériák a XX. és XXI. századi emberi közösségeket sötét, perverz, menthetetlen és életveszélyes csordákként ábrázolták, amelyek lendületes léptekkel közelítenek egy feneketlenül tátongó szakadék felé. Anglia, Európa és lényegében az egész modern nyugati világ afféle poszt-posztmodern Gotham Cityként képződött meg ezekben a példásan tömör tévés produkciókban – nincs mit csodálkozni hát, hogy a közeg és a közérzület szépen elő is csalogatta a maga mély-londoni Sötét Lovagját.
Van valami felettébb ironikus abban, hogy a Luther címszereplőjét alakító Idris Elbát éveken át potenciális Bondként emlegették, amikor ez a kivételesen markáns, csakis saját magához mérhető, nagy karakterszínész a teljes filmtörténet messze legjobb Batmanjeként kavar a 2010 óta elég rendszertelenül, elég kevés epizóddal (9 év alatt 20 rész – majd most egy komplett játékfilm) futó sorozatának jeleneteiben. Lehet persze, hogy John Luther felügyelő nem hord denevérálarcot (bár egy köpenyszerű kabátja akad azért neki…), de ez senkit nem téveszthet meg, hiszen ott teper mellette az egész díszes kompánia Gordon felügyelőtől (itt: a Dermot Crowley alakította Martin Schenck-karakter) Poison Ivyn át (a Ruth Wilson-féle Alice Morgan az első pár évadban úgyszintén nagyjából a valaha megfilmesített legjobb, leghalálosabb képregényvillain) egy egész sor Jokerig. Másfelől pedig John Luther természetesen nagyon is maszkot visel: a törvénytisztelő, becsületes, ép morális érzékű rendőri erők igen hamar felrepedező álarcát.
A sorozat legfőbb éceszgéberét, Neil Crosst ugyanis pontosan ez foglalkoztatja a Batman-mitológiából, ezért adaptálja Bruce Wayne-t és társait a londoni utcák közé: hogy erős tollvonásokkal megrajzolhassa a mindenki által vágyott hatékonyság érdekében egyre inkább fasizálódó, a demokrácia szabályait egyre kevésbé betartó, egyre bátrabb törvény-kikerülésben utazó erőszakszervezeti alkalmazottak (és az ő társadalmi hátterük) lélekrajzát. Amit Christopher Nolan is megkezdett ugyan a terror elleni háború vaskos ellentmondásosságaira reflektáló The Dark Knightban, de nem vitte végig, nem tolta el a legnyugtalanítóbb szélső pontokig.
A Luther viszont közelebb jutott ezekhez a határpontokhoz a múltban, és közelebb jut voltaképp most is, ebben a kétórás mozifilmben, amely sajnos önálló alkotásként nem igazán áll meg a lábán, a maga teljességében csakis az előzmények ismeretében értékelhető. Luthert ugyanis végül utoléri a sorozatban alaposan megismert múltja, és afféle mocskos zsaruként börtönbe kerül, miközben egy nagyjából Riddler-szerű új rémalak (a karrierje tündöklő másodvirágzását élő Andy Serkis) tűnik fel a kinti világban, és kezdi meg a kortól és a műfajtól elvárhatóan pokoli futamát. Luther barátunk, és ez aligha lehet spoiler, végül kitör a cellájából, és egyre több sebbel, egyre borúsabb kedéllyel a beteg elme után veti magát.
A britek ebben a filmben/sorozatban voltaképp visszakövetelik azt, amit anno (többek között Alan Moore, Alan Grant vagy John Wagner közvetítésével) a DC-nek, illetve nagyon is konkrétan a Batmannek adtak, és ami az általános – mocskos, beteges, végítélet-szerű – atmoszférát illeti, példás munkát végeznek a Lemenő napban is, ahol a fősátán központja körüli jégpáncélok alatt a vízben lebegő hullák, hullatömegek látványa sűrűbb kép szinte mindennél, amit az elmúlt 15 év denevérfilmjeiben láthattunk. A logikus végső állomásig, ami nagyjából az lehetne, amit Frank Miller (immár egy amerikai alkotó) vázolt egykor örökérvényű graphic noveljében, A sötét lovag visszatérben, vagyis a totális elállatiasodásig, agyat/gondolkodást felőrlő mániákusságig és végül a pusztulásig&feltámadásig nem érünk el, de a Luther/Batman-figura szadomazochisztikus tendenciáit és a mi, nézők ápolatlan vágyait az ilyen „hát, igen, nem hibátlan, de milyen eredményes!” hősök iránt a film így is remekül felvázolja. Az Alice Morgan-figura, vagy egy őt pótoló karakter nélkül hiányzik viszont belőle az első évadok felkavaróan sötét erotikája, pszichológiai mélyörvényei, és persze – ennyi év és évad után kevéssé megdöbbentő módon – az energiaszint is alacsonyabb már, mint volt kezdetben, pedig ha ezeken a pontokon nem mutatna vitaminhiányt, a Lemenő nap akár még a Batman Returns mögé is odacsempészhető volna, mint afféle mindenkinél jobban igyekvő távoli kuzin, váratlan tehetségű féltestvér. Neil Cross filmje vitán felül sokkal kevesebb lett végül ennél, Idris Elbához viszonyítva azonban Ben Affleck vagy akár Robert Pattinson ténykedése is csupán farsangi mulatozás, úgyhogy aki igazi Batmant akar, és ragaszkodik a filmekhez, annak még mindig London lehet a leginkább ajánlható úticél.