Az utolsó utáni mozielőadás: Fargo, 4. évad

Ha 15 évvel ezelőtt kerül adásba, ez az évad beszakítja a képernyőt. És nem csupán azért, mert a megformáltsága minden ponton felveszi a versenyt a mozifilmekével (ilyen sorozatból azért ma már nem kevés van), hanem mert a(z amerikai, független, érvényes) mozifilmek krémjével is állja az összehasonlítást. Állja? Számos szempontból maga mögé is utasítja őket, miközben ütemesen kapaszkodik a ritkás levegőjű csúcsok felé. 

De azt a 15 évet azért is érdemes számításba venni, mert gyorsan megérthetjük általa a Fargo negyedik évadjával kapcsolatos legbizarrabb körülményt: a tényt, hogy kis túlzással a kutyát sem érdekelt. Nem döntögetett nézőcsúcsokat (sőt éppen ellenkezőleg), és a közösségi médiában sem miatta forrtak az indulatok. Amikor felidézik majd ezt a tévés korszakot, gyaníthatóan nem sokaknak fog eszébe jutni, míg az Eufória, a Csernobil vagy A vezércsel igen. Ezekkel szemben ugyanis a Fargo velejéig komolytalan alkotás – na, nem a kivitelezésében, mert abban messzebbre megy mindegyiknél.

Hanem hát a szemlélet, a stílus. A Fargo 4 egyfelől egy filmekről szóló filmekről szóló sorozat (vagyis az ég adta világon semmi köze az úgynevezett valósághoz), a szellemiségét tekintve pedig botrányosan léha. Világjárvány idején, amikor apokaliptikus szagokat sodró szelek süvítenek, másfelől pedig abban a korszakban, amikor már a filmekből kikevert filmek irányzatának főpapja, Quentin Tarantino is megtalálta (persze csak a maga módján) a videotékát a létező történelemmel és a tragédiákkal összefűző szálakat, felettébb szerencsétlen együtállás. A Kill Bill idején nagyot mehetett volna, ma viszont valószínűleg csak egy némafilm lehetne korszerűtlenebb.

De talán éppen ezért, a korszellem parancsára fittyet hányva, elvárások és kötöttségek nélkül volt képes Noah Hawley, a sorozat éceszgébere ilyen magasra jutni, sokkal magasabbra, mint a megelőző három évad során. A négyes Fargo látszólag a Coen testvérek joggal imádott alapművét, A halál keresztútjánt választja keretéül: a puhakalapos, multikulturális gengszterzsáner, valamint a markáns, sok mélyzöldet és -pirosat választó színhasználat és néhány karakter megformálása legalábbis nyilvánvalóan onnan eredeztethető, de (akárcsak az eddigi évadoknál) súlyos hiba lenne valamiféle utánzatként tekinteni rá. Sem az atmoszféra, sem a cselekmény, sem a figurakészlet, sem az ábrázolt korszak nem azonos a kettőben. A formai tökély ellenben stimmel.

Nehéz túlértékelni a Fargo 4 eszelős mértékű és színvonalú stilizáltságát. A legkisebb, legjelentéktelenebb átvezetőrész is 200-ra van tekerve, és a kameramozgatástól a kosztümökig, a zenehasználattól a terek berendezéséig a pepecselős, rátarti műgond jellemzi. Viszont nem hívja fel erre külön a figyelmet. De Palma úgyszintén vadul formalista filmjében, a Halál a hídonban azért csak fel kell figyelnie a nézőnek arra, hogy a pályaudvaron (kizárólag a piros-fehér-kék színtematika megtartása érdekében) keresztülvonul egy csoport pirosruhás iskolás. Itt a 8. epizódban viszont ha egyet pislantunk, már el is mulasztottuk, hogy a pályaudvari mészárlás előtt a szupercool indián gengszterlány ruhájának színe megegyezik az újságosstand tetejének színével – csak mert miért ne egyezzen meg?! És nem baj, ha nem vettük észre, mert a következő jelenetben (jelenetben? snittben!) úgyis lesz még 15 ilyen apró finomság, amitől az erre fogékony néző egyenesen a mozimennyországban érezheti magát. 

És hát a filmek, a filmek. A halál keresztútjánt nézve még játszhattunk azzal, hogy beazonosítjuk az utalásokat, a Fargo 4 viszont annak sugallatával kábítja tovább a derék filmfüggőket, hogy ebben bizony a világ összes gengszterfilmje benne van. Az összes. Mind. És jól át is vannak passzírozva egymáson, vagyis ha képbe kerül mondjuk Don Corleone, akkor azonnal az utcaszintre húzott, Tony Soprano-féle változaton át fogjuk viszontlátni őt – egy kis Elmore Leonard-szűrő használatával, miközben szól valami, ami mintha Morricone lenne, aki egy Nino Rota-score-t akart írni szvingben. De nem is kell megállni a gengsztereknél, hiszen ha úgy hozza az alkotói kedv, akkor jöhet egy kiforgatott Óz, a csodák csodája is tornádóval, fekete-fehérbe váltással, Totó kutyával, mindennel. És így tovább a végtelenségig: bravúrosan, szemkápráztatóan – és döntő részben tökéletesen öncélúan.

Ez persze nem jelenti, hogy a Fargo 4 ne szólna semmiről sem. Bár persze nem nagyon szól. Viszont világszemlélete nagyon is van – csak ezt már az első epizód parádésan felépített nyitó húsz percében oda-vissza megismerhetjük: míg odafönt döntéseket hoznak, idelent egy vadul színes (ír, olasz, afro-amerikai, katolikus, zsidó, mormon, férfi, nő, gyerek, kutya) kavalkád boldogan gyilkolja egymást, vagyis saját magát, míg le nem megy a nap. Pedig ha esetleg összefognának… — de ezt már csak a néző gondolja hozzá, a sorozatban nincs remény, és nincsen kilábalás. Egyet fejbe lőnek, jön a helyébe másik, és akkor a csőbe is új golyó kerül. Akinek színesebb a bőre, azt előszeretettel még lejjebb tapossák, de azért ne aggódjunk, mindenki ugyanabban a pocsolyában dagonyázik.

Az élet viszont velük van. Örömeik, bűneik és butaságaik nagyobbak, zakóik, nőik és autóik jobbak, humoruk metszőbb, öklük keményebb, fegyverük halálosabb, gyermekük eszesebb, kalandjuk eszelősebb. Míg meg nem halnak. Aki álmodni szeret, most végre velük együtt veszhet el.