Az üres zaj szimfóniája – Alienoid

Film

Az üres zaj szimfóniája – Alienoid

Dél-koreai film manapság már csak akkor kerül a hazai mozikba, ha az komoly Oscar-díj aspiráns (lásd Élősködők), vagy még a kora 2000-es években befutott nagy nevek jelentkeznek újdonsággal (lásd Park Chan-wook). Viszont az ország filmiparát nagyban kitévő, a mi ízlésünknek sokszor 180 fokkal szembe pisáló stílust képviselő zsánerfilmeket max. a Koreai Filmfesztivál vetítésein tud elcsípni az ember. Éppen ezért fejvakarós rejtély számomra, hogy mégis mi állhat az Alienoid behozatala mögött. Mert oké talán ki lehet szolgálni a hazai cinefileket egy jóval látványosabb és grandiózusabb koreai közönségeposszal, de az Alienoid ennek a totális ellentéte. Ha csak kicsit is jobban megvizsgálja az ember, egy annyira elszállt, vad és randomnak kinéző agyfaszságot pillanthat meg, amitől még a sokat látott veteránok is úgy visszapattanhatnak, mint a falhoz vágott gumilabda.

Az, hogy a távol-keleti filmek némiképp lazábban értelmezik nem újdonság, pláne nem Koreában, ahol a 90-es évek demokratizálódása és a filmipar akkori újraéledése után gyakorlatilag speedrun-olták azt a fejlődést, ami más országokban hosszabb idő alatt megy végbe. Szóval nincs meglepődés, ha pszichothrillerben esetleg Hollywoodot bealázó akciójelenet van, gengszterfilmben társadalmi szatíra és még ilyenek. Viszont ez a film még ezeken is jóval túlmegy. Tessék elképzelni egy bográcsost, aminek kotyvasztója nem elégszik meg a halászlével, hanem még beledob egy csirkecombot, mákos nudlit, salátát, garnélarákot majd az egészet leönti egy adag nutellával. Szerintem csak ezzel a komplex (és gusztusos) gasztronómiai példával tudom szemléltetni, mennyire fittyet hány minden szabályra az Alienoid. Az ilyenből vagy királyság, vagy baromság lesz, átmenet nincs. 

Oké akkor miről szól a film? Itt jön az egyes számú probléma: Fogalmam sincs. Vagyis talán címszavakban fel tudom vázolni az alapszituációt, de azután teljes a zűrzavar. Adott Korea a 2022-es évben, amikor egyszercsak idegen lények és hajók kezdik hentelni az emberiséget. Csakhogy nem a szokásos inváziós metódus van, ugyanis a földönkívüliek titokban már rég közöttünk járnak és bizonyos emberek testébe vannak bezárva, ahonnan idővel kiszabadulnak és mások feladata visszazárni őket. De most nagy a gebasz és a kulcs a 14. században lehet, mert akkor volt a first contact. Így az egyik kijelölt „alien börtönőrnek” (Kim Woo-bin) kell visszamennie, megakadályozni a jövőbeli támadást egy kristály és egy kétbalkezes kardmester (Ryu Jun-yeol) segítségével és….És kb. eddig bírta felfogni az agyam, hogy mi a szentséges kutyaúristen történik itt. Megjegyzem ekkor a játékidő harmadánál se járunk.

Láttam én már olyan, amikor egy film váratlanul zsánert vált, olyan dolgokat illeszt össze, amiket elvileg nem kéne és gyúr belőlük olyat, amitől újszerű, izgalmas és szórakoztató lesz a kísérletezés. Kettes számú probléma: Az Alienoid ezek közül egyik se. Leginkább olyan, mintha az elmúlt 40 év összes ismert sci-fijének sztoriját próbálná egybegyúrni egy középkori kardozós-varázslós fantasyval, megszórva néhány Marvel-díszítéssel (városrombolós setpiece-ek, tükörsimára polírozott dizájn, franchiseépítő narratív bullshitek). Oké, hogy másolunk, de akkor legyen szimpla, követhető cucc, egyszerű tétekkel, értelmesen elmondva. De nem. Mesterségesen túlduzzasztott baromság, amiben három idősík között lavírozunk, tucatnyi papírvékonyan megírt szereplővel, ami úgy próbálja a figyelmünket, hogy ötpercenként dobja a látványelemeket, az elszállt öleteket, de nincs bennük semmi kohézió. Mint, amikor a beszívott haverod próbál előadni egy sztorit, de már a felénél azt se tudod, hogy kezdődött. 

Egyszóval hiába van itt lézerfegyveres testmegszálló idegenek, kung-fu párbajok, alakváltó mágusok, kíborgok, időutazás, slapstick poénok (az egyik szereplőt konkrétan Kutyaszarnak hívják), a cuki Kim Tae-ri stukkerrel, ezek csak mind random dolgok egy inkoherens, überdrága masszában, ami annyira az amerikai popcornmozik (legrosszabb) tendenciáit hajszolja, hogy minden identitását elveszti. Nem úttörő, hanem zsákutca. Pedig az író-rendező Choi Dong-hoon hazája egyik legsikeresebb műfajzsonglőre, akinek filmjeire általában tódul a nép. Csinált ő már lendületes heist-filmeket, a hongkongi „gambling” mozik koreai megfelelőjét, taoista szuperhősfilmet, személyes kedvencem viszont az anti-imperialista történelmi thrillert, a heroic bloodshed-el ötvöző Assassination volt. Viszont itt piszkosul tovább nyújtózkodott, ameddig a tehetsége és a takaró elért. Csaknem öt évet áldozott rá az életéből, hogy megcsinálja, de nem volt mellette egy Malcom doki a Jurassic Parkból, aki megmondja, hogy talán nem is kéne. Vagy ha igen, akkor legyen feszes és gyors. Az Alienoid viszont 140 percen keresztül terebélyesedik. Jaj bocsánat, Alienoid – Part 1, mert nem kerek, lezárt sztori, a szálak elvarrása rá van bízva a jövőbeli második részre. Na elmentek a jó büdös francba! Akinek eddig ismeretlen terem volt Dél-Korea, nagyon ne ezzel kezdje az ismerkedést. Akkor már inkább Park Chan-wook.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza