Űrprolik kontra kapitalizmus – Space Sweepers

Film

Űrprolik kontra kapitalizmus – Space Sweepers

Ha meg akarod mutatni valakinek, mekkorát fejlődött a dél-koreai filmipar az elmúlt két évtizedben, akkor a Space Sweepers első 15 perce tökéletes erődemonstráció. Már a Netflix logó is jelzésértékű, nincs már meg a több ezer mérföld korlátja, egy kattintás és mindenki láthatja Jo Sung-hee űr sci-fijét, az első dél-koreai űr sci-fit. Indítóképnek kapunk egy veszett jól kinéző, Szárnyas fejvadász-féle totálképet a pusztuló Földről, majd kirepülünk az űrbe, ahol több ezer űrhajó, műhold, Elysium-lakógyűrű és szemét vesz mindent körbe. Alig tizenöt perc alatt tökéletesen felvázolja disztópiáját, főbb karaktereit, majd be is dob a mélyvízbe, egy dinamikus üldözéssel. Miközben látványban egy lépéssel se marad el a hollywoodi százmilliós színvonaltól.

Amúgy 2092-ben járunk, a Föld tartalékai végkimerülőben, a bolygó haldoklik, erdő és zöld már nincs, por és homok annál inkább. Aki teheti az űrbe menekül, de persze a földi flórát-faunát újraalkotó gyűrűkön csak a szupergazdagok és a kiváltságosok élhetnek, a többiek mehetnek a lebegő nyomornegyedekbe. Vagy házilag sufnituningolt űrhajókon pár száz dollárért űrszemetet vadászni. Sokan ezt teszik, közöttük a koreai „Győzelem” szedett-vedett legénysége is: az ex-katona Tae-ho (Song Joong-ki), a titokzatos múltú Jang kapitány (Kim Tae-ri), az egykori drogbáró Tiger Park (Jin Seon-kyu) és Bubs, aki robot létére talán a legbeszámíthatóbb tagja a négyesfogatnak. Dicsőségben és kiállásban nem nagyon veszik fel a versenyt az Enterprise legénységével: lopnak, csalnak, piálnak, pénzügyileg mindig le vannak égve, és legtöbbször még egymást is utálják.

Ez a nem éppen idilli lét csak még zűrzavarosabb lesz, amikor egy űrhajóroncsban rátalálnak egy kislányra. Aki nem mindennapi kislány, hanem egy különleges kísérlet eredménye, testében nanogépek milliárdjai élnek, amik által különleges képességei vannak. Ő Kang Kot-nim, alias „Dorothy”, akire mindenki vadászik. A hatóságoktól kezdve terroristákon át egészen a gyűrűvilágokat és úgy általában mindent uraló óriáscégig, az UTS-ig, élükön utóbbi vezetőjével, James Sullivannel (Richard Armitage), akiről szintén hamar kiderül, hogy korántsem egy bölcs, emberséges filantróp. Hőseink először csak a Dorothy után járó fejvadászpénzt próbálják felvenni, hogy aztán belekerüljenek egy olyan csatába, ami az egész emberiség sorsát meghatározhatja. Aminek során a négy jómadár talán még meg is tanul jobb ember (vagy robot) lenni. Feltéve persze, ha túlélik.

Ha a sztori olvasása közben rögvest A galaxis őrzői ugrik a kedves olvasó fejébe, nem hibáztatom érte, elvégre itt is egy kérdőjeles moralitású ragtag space bandit társaság kerül egy intergalaktikus konfliktus kellős közepébe. Csak a Marvel mozik szakácskönyv-módra kimért kockázataival ellentétben egy koreai film simán megteheti, hogy látványosan (és korhatárosan) ellenszenvesebbé teszi hőseit, így némileg hitelesebb a később érkező megváltásnarratíva is, főleg Tae-ho esetében, aki a film kétharmadáig simán eladná bárkinek Dorothyt jópénzért cserébe. Szerencsére a szimpátia sose fog elpárologni, mert ezek a karakterek egész jól megírtak, érzelmi motivációjuk jól megalapozott, a csapatdinamika a helyén van, még a kislány is több egy konfliktusgeneráló McGuffinnál. 

Az ötfős legénység és az őket alakító színészek a második legjobb dolog a filmben (ki gondolta volna, hogy a cukilány-szerepekben tündöklő Kim Tae-ri ennyire jó tökös, mindenkinek beszóló, napszemüveges hajóskapitányként). A kivétel mindenképp Richard Armitage gonosza, aki viszont annyira a klasszikus papírvékony jellemű, genocídiumtól se visszakozó tucat-megalomán, hogy még a motivációját is egy klasszikus nagymonológban nyomja le. Jo Sung-hee pedig valószínűleg úgy instruálhatta őt, hogy legyen minden jelenetben nagyon komoly és nagyon gonosz. Ennél sokkal szórakoztatóbb, amikor a nagy leszámolásban már úgy grimaszol és vicsorog, mintha akkor nyelt volna le két tablettányi Nicolas Cage-t.    

Sajnos a sematikusság a sztori egészére rányomja bélyegét. Pedig a film első fele nagyon szórakoztató, sőt kifejezetten fergeteges, ahogyan bevezet miket az aprólékosan kidolgozott és még hihető jövőképbe, működnek a poénok, van egyfajta bája, elhisszük, hogy antihőseink valóban kis porszemek a kitágult nagyvilágban. Aztán a közepétől szokásos, amcsi világmegmentős irányba tolódik el, óriásira nőtt tétekkel, megalomán zúzásokkal, kiszámítható fordulatokkal. Ami azért is kár, mert amúgy konzisztensen végig van vezetve az osztályharcos, antikapitalista üzenet, miszerint nem a pénz tesz minket jó emberré. Mondjuk az ábrázolásban Jo Sung-hee nem is finomkodik, az óriáscég kíborgjai érzelem nélkül géppuskáznak le mindenkit, velük szemben pedig a szemétszedő csóró, de becsületes melósok lesznek azok, akik felveszik a kesztyűt.

Viszont ennél is problémásabb, hogy a félidőnél a film durván behúzza a kéziféket, és a tempó csak csikorogva-nyöszörögve tud a végjátékra újra beindulni. A Space Sweepers csúnyán magán hordozza a kortárs dél-koreai filmek egyik vvisszatérő hibáját, hogy a játékidő legalább 20 perccel hosszabb a kelleténél. A szétcsúszó cselekmény miatt pedig csak még erősebbeknek tűnhetnek az átlagnézőnek azok a vad hangulatváltások, amik szintén jellemzőek a távol-keleti filmekben. Aki viszont már túl van esetleg az Oldboy-A szobalány-Paraziták tengelyen, annak nem lesz sokkoló, amikor egy drámai haláljelenet vagy egy intenzívebb akciózás két fingós poén közé van beszorítva. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy leginkább látványfilmként működik a Space Sweepers, de annak nagyon. Sokszor szinte lefolyik a vászonról, az űrcsaták dinamikusak, és még a legintenzívebb pillanatokban sem lóg ki a CGI lóláb, az pedig külön tetszetős, hogy a hajók, a belső terek és az egész film kinézete sokkal közelebb áll a 80-as, 90-es évek piszkosabb, földközelibb sci-fijeihez, mint a mostani idők agyonpolírozott darabjaihoz. De mikor pergett a stáblista, mégis kicsit keserű volt a szám: könnyed, szórakoztató darab, ami nemzetközi stábjával és nyugatbarát megközelítésével tökéletesen illik a Netflix platformjába. Viszont az extra adag kreativitás, amitől igazán emlékezetes lenne, fájóan hiányzik.

komment
Vissza