Két füstölgő evőpálcika: Beasts Clawing at Straws

Film

Két füstölgő evőpálcika: Beasts Clawing at Straws

Ha egy filmben hosszan kitartva, nagyközeliben mutogatnak egy pénzzel repedésig teli táskát, fogadhatunk rá, hogy a szemrevaló kézitárgynak előbb-utóbb lába kél. A nagy dobás az lenne, ha nem történne vele az ég adta világon semmi sem – ez a hazájában tavaly bemutatott dél-koreai bűnthriller azonban nem ennyire merész alkotás.

De nem is a legkopottabb sablonokat követi. A nagy pénz ígéretétől megszédülő átlagembereket, kisstílű gengsztereket és jeges vérű pszichopatákat mozgató mese a nézőnek csupán apróbb, ám elégséges jeleket küldve ugrál ide-oda az idősíkok között látszólag párhuzamosan kanyargó, majd a végefelé persze alaposan összegubancolódó szálakkal. Noha egy japán regény alapján készült, a legkönnyebben azonosítható kapcsolódási pontot az elbeszélés, a karaktertípusok és részben a hangulat miatt is Guy Ritchie elsőfilmje, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső jelenti, szellemiségét tekintve pedig azok a művek (a Coen testvérek munkái vagy megannyi Elmore Leonard-adaptáció), amelyben nagy lendülettel fognak bele „a tökéletes bűntény” kivitelezésébe olyan alakok, akiktől egyébiránt finoman szólva is távol áll a komplex stratégiaalkotás képessége.

A dél-koreai csavar ott detektálható, hogy a főbb figurák között találunk olyat is, akit nem szimplán a beteges kapzsiság vagy a menthetetlen romlottság (és persze a mindezekkel oly gyakran jegyben járó segghülyeség) mozgat, hanem a kézzel fogható szükség. Vele kissé csodaszerűen megengedően bánnak ugyan a sors dél-koreai istenei, de tény, hogy Joong-man figurája valódi tétet (jó, inkább afféle tétecskét) tud csempészni a véres, ám alapvetően nem különösebben mélyre hasító menetbe, és rajta keresztül megismerhetjük Pyeongtaek kikötőváros nyomorúságosabb oldalát is. 

A Beasts Clawing at Straws ezzel együtt sem, mondjuk, a The Yellow Sea realista közegfestési igényével marasztalja a nézőt, hanem inkább az abszolút kiváló, a figurákat karikatúraszerűvé formáló, de azért felismerhetően hétköznapi illatú trikókat és kiskosztümöket viselő színészeivel (noha első rendezésről van szó, a kortárs dél-koreai mozi olyan sokat foglalkoztatott sztárjai domborítanak benne, mint Jeon Do-yeon vagy Jung Man-sik), valamint az igen kifejező, az egész történet betegességét elmélyítő képekkel: szinte mindig, úgyszólván kikerülhetetlenül vibrál valahol néhány mérgező színű neoncső. Ez a zöld, piros és lila homály mintha egyenesen kikényszerítené, hogy a metaforikus hátbaszúrásokból valódi késelések legyenek: ebből a figyelmre méltó összefüggésből Kim Yong-hoon következő filmjében talán majd többet is megérthetünk.

komment
Vissza