Májkülbéj Szöulban: Zombi Expressz 2

Film

Májkülbéj Szöulban: Zombi Expressz 2

Négy évvel járunk az első rész társadalomzombító eseményei után: Dél-Korea egy széjjelrágott kimcsiszendvicsre hasonlít, rendkívül gyors és rendkívül nagyszámú élőhalott lakja, normál állampolgár látszólag senki. Mivel anno az őslakosok észak felé nem hátrálhattak – Észak-Korea még a zombik elől menekülő milliók előtt sem nyitotta meg kapuit -, az ország népessége Ázsia-szerte szóródott széjjel.

Az ex-katona Jung Seok (Gang Don-won), aki egyben a film főhőse is, Hong Kong nyomornegyedében tengeti mindennapjait, a triádok, az ottani gengszterek azonban nem hagyják, hogy a fal felé fordulva szunyálja végig azt, ami az életéből hátravan. Jung Seok egy koreai túlélőkből összeverbuvált kommandó élén kénytelen útra kelni, hogy elhozzon a zombirágta Szöulból húszmillió dollárt, amit egy korábbi, rendkívül rosszul sikerült heist amatőrjei hagytak egy teherautó platóján…

A Train to Busan 2 (alcíme: Peninsula, Félsziget) a tökéletes példája annak, hogy vannak, akiknek nem szabad pénzt adni a kezébe, és most nem a film hőseiről beszélek. Yeong San Ho rendező az első filmmel, a koreai viszonylatban alacsony költségvetésnek köszönhetően egy feszes, állandóan robogó tempóra belőtt, szimpatikus és esendő vagy éppenséggel könnyen gyűlölhető figurákkal teli filmet hozott össze, amely ha nem is a hollywoodi blockbusterek szintjén, de világsikernek bizonyult.

A folytatás a pozitívumoknak ezt a tetszetős csokrát két lábbal tiporja. Jung Seok, a főszereplő profikatona meg a három arckifejezése a búval baszott emo értelmezőszótári példája, amely kisugárzását még megfejeli az Ekin Cheng-frizurája. Sajnálnunk kellene a nyomorultat, de az érzelmeinkből előbb-utóbb csak ellenszenvre telik. A forgatókönyv az első rész élre hegyezett narratíváját öt különböző szálon futó, nagyívűnek látszani akaró, de feleslegesen széjjelspriccelő ágra osztja. A feszültség így nemhogy elenyészik, de még csak meg sem tud születni, a film két órája csinnadratta akciójelenetről akciójelenetre bukdácsol a sztoriszálak között, amelyek hol a Menekülés New Yorkot idézik balgamód, hol a Walking Deadből meg a Romero filmekből nyúlnak ügyetlenül. Ráadásul minden második jelenet valami olyan agyalágyult fordulattal oldja meg a saját magának feladott problémákat, hogy a néző utána csak bámul, mint a kecske mikor tűzijátékot lát.

A történetet benépesítő kliséfigurák érzelmi zsarolása, az, hogy húszpercenkét valamiféle katarzisérzést követelnek a nézőtől, totális dugába dől, főleg a film legvégén, amikor aztán zokogni illene meg egymás nyakába borulni bőgve. Itt max annyit ér el a film, hogy a félórás majdnem teljesen komputeranimált finálé (a film kb egyharmada eleve autós üldözés, ami full CGI = feszültség sztornó) után megkönnyebbülve felnyögünk, naennekisvégevan.

komment
Vissza