Élve vagy tolva: Train to Busan

Az, hogy a filmes zombivész egész egyszerűen nem képes kipusztulni, elképesztő. Lassan tíz éve a csapból is a zombik folynak – persze, tudjuk: mindig is ott sertepertéltek a legszélsőbb kertvárosi utcákban, Romero (isten) hozta át őket anno a Karib-szigetekről, de igazából a Walking Dead sikere emelte be őket a mainstreambe. Ez a hóttunalmas, agyalágyult motivációkkal és gyökérbuta sztorikkal teletömött semmi-sorozat. Véresnek viszont nagyon véres, ráadásul hetente házhoz hordja a zombikat, úgyhogy nézitek, mint kacsa a nokedlit.

A élő nézők zombiéhsége tehát kielégíthetetlen, kell nektek a mozgó hulla, filmen és tévében. Hollywood idiótái, mikor ezügyben a kedvetekre akarnak tenni, szokás szerint lábon lövik magukat, például a Z világháborúval – ilyen szart természetesen részben nálunk forgattak, olcsó a gettóhelyszín, nem csoda, hogy Szárnyas Fejvadász Kettőék is mostanában errefelé kóricálnak.

Ilyenkor a dél-koreaiaknak kell átvennie a hülyék kezéből a gyeplőt, bénító tehetségeknek, akik, miután a kínaiak kicsinálták Hongkong mozikultúráját, a vezető távol-keleti filmnemzet lettek. Nem a számok terén, persze: a legtöbb filmet még mindig Bollywood készíti, de a táncikálós-éneklős indiai eposzok szinte kivétel nélkül nézhetetlenek. Dél-Korea a minőségre koncentrál.

A Train to Busan fog egy olyan szituációt, amely egy potenciális zombiapokalipszis alkalmával simán megtörténhet (hogy mennyire potenciális, most talán hagyjuk), mármint hogy a túlélők vonattal igyekeznek eljutni szeretteikhez egy másik nagyvárosba, és csinál belőle egy kétszázzal robogó Intercity-horrort. A filmen nincs háj, nincs kitömve sem felesleges expozícióval, sem a Hollywoodra és a dél-koreai filmgyártásra egyaránt jellemző tempógyilkos melodrámával. A figurák háttere vagy a gyors kezdőjelenetek alatt, vagy útközben derül ki, mert a Train to Busan még akkor sem lassít, mikor a szereplőknek nem zombiállkapcsok elől kell elmenekülnie – mintha a film maga is az életéért rohanna.

A vonaton rekedt figurák, mint a közlekedési eszközökkel kapcsolatos katasztrófa-filmekben általában, Airport csókoltassa, a társadalmi keresztmetszet alapján firkantott skiccek. A Train to Busan forgatókönyve pontosan akkora alapossággal bontja ki őket, amennyire kell, és amennyire a robogás engedi. Azzal, hogy a sztori krízishelyzetben való együttműködést propagál – de nem szájbarág! -, illetve a bajba kerültek iránti szolidaritás elengedhetetlenségét sulykolja, olyan érzelmi mélységet kölcsönöz figuráknak és történetnek egyaránt, amely ilyen formában ritka a zombifilmekben – és ezt olyan könnyedséggel teszi, a dramaturgiába oly ügyesen beágyazottan, hogy a lecke sosem válik kellemetlenül nyilvánvalóvá.

Ehelyütti élőhalottaink nem tartoznak a tántorgós fajtába. A dél-koreai zombik hosszútávfutók, olyanok, amilyeneket Danny Boyle meg Juan Carlos Fresnadillo honosított meg mifelénk a 28 nappal/héttel később-ben. Ennek modernizációs oka van, IPhone7-en pötyögve már senki sem ijed meg a régi, akadozós firmware-rel slattyogó zombiktól, a XXI. század sebessége turbóhalált követel, vágtató élőhalottakat. A film keménysége semmiben nem tér el a jelenlegi mainstream-zombis bélelvárásoktól, pont annyi ütőeret meg Achilles-ínt harapnak át, amennyihez például a Walking Dead már hozzászoktatta a nagyérdeműt. Ezeket az ízlésbeli határokat azonban sajnos már nem hágja át, transzgressziót persze egy totálisan a tömegszórakoztatást megcélzó filmtől hiába is várunk.

Ha már megint Walking Dead: a Train to Busan egyetlen gyengéje a helyenként laposan bevilágított, tévés képi világa, amely a produkciónak néha az olcsóság hamis illúzióját kölcsönzi: hamisat, mert a nagyobb jelenetek nyilvánvalóvá teszik, hogy van lóvé a filmben rendesen. Akármennyit is költöttek rá, a számításuk bejött: jelen pillanatban a Train to Busan 2016 legsikeresebb dél-koreai filmje volt.