Noha a valóságos vadnyugat sem történelmi korszakként, sem sok fordulatot megélt földrajzi területként nem volt végtelen, regényekben és főleg filmekben megképezett mását sikerült a határtalanság érzetével felruházni. Ezzel együtt a western nagy korszaka (vagy inkább korszakainak sorozata) valahogy csak véget ért – vagy négy évtizede – a moziban. Vagy mégsem így történt volna? Elvégre a műfaj egészének lehetőségeit minden látszat ellenére sem sikerült még teljesen kimeríteni. Bizonyos rétegeket persze csontig lekapartak, akár egy kolumbiai smaragdbányában. Így például a klasszikus (alapítómítoszt teremtő és részletező, pionírromantikától fűtött) vagy épp a revizionista (a történeti valóság alaposabb ismeretéről árulkodó, illúziótlanabb átértékeléseket kínáló) változatok mozgóképes története jó eséllyel akkor is befejezettnek mondható, ha olykor-olykor valakinek (Kevin Costnernek, David Milchnek vagy John Hillcoatnak) sikerül is egy-egy mutatósabb árnyalatot hozzájuk toldani – immár különösebb kulturális hatás nélkül.
A vadnyugat erőszakban, gyalázatos húzásokban és nagy emberi tettekben egyaránt felettébb dús történései ugyanakkor az amerikai kapitalizmus és ezen keresztül a teljes mai nyugati kultúra gyökérvilágát bevilágítják, ami azt jelenti, hogy amíg civilizációnk az általunk ismert és elfogadott módján életben tartja magát és/vagy át nem alakul valami alapvetően másféle (örök álmaink szerint: jobb, élhetőbb, testvériesebb) világgá, a genezisének részletei is érdekfeszítőek maradnak – őslakosok elleni atrocitásokkal, brutális tőkefelhalmozással, heroikus önfeláldozással, józan szabályozási törekvésekkel, szabadságjogokkal, a korlátlan terek utáni csillapíthatatlan szomjjal, cowboyokkal, szalonokkal és rendőrbírákkal, az egész hihetetlenül vonzó, a görög mítoszvilág összetettségét kísértő poros-patkós motívumcsomaggal együtt. Egyfelől. Másrészt, ha a westernt szűkítettebb módon csupán egynek gondoljuk a mutatós és sikeresen célra tartható populáris zsánerek közül, akkor is beláthatjuk, hogy például a fúziók terepén a sarkantyús csizmákban közlekedő alkotók még egyáltalán nem barangolták be az összes kínálkozó ösvényt.
Itt van mindjárt példaként a horror és a western találkozása – főleg, ha leszedjük belőle a modern környezetbe helyezett, Near Dark-típusú kísérleteket. A Bone Tomahawk óta eltelt 7 évben például annak minden sikere ellenére sem érkezetek csapatostul a további daliás próbálkozók, miközben a vadnyugat már csak az ismert tények (és mondjuk Cormac McCarthy regényei) alapján is tálcán kínálja magát afféle húsdarálásra szakosodott földi pokolként. És ha pokol, akkor megvan a személyzete is. Valahol ez a kiindulópontja a BlackWoodnak, amely egy Chris Canfield nevű fiatal amerikai rendező első nagyjátékfilmje.
A nem különösebben megbonyolított alapszituációjú filmben a törvényen inkább kívül, mint belül ténykedő aranyvadászok szembenézni kénytelenek az indián őslakosok hiedelemrendszeréből jól ismert, Wendigo nevű elátkozott, kevéssé barátságos teremtménnyel. Mindenki teszi, amit tennie kell, a bumfordi szakállasok ordítva lőnek, mintha nem lenne holnap, a rémalak beleket ont (ohne CGI, ami feltétlenül jó pontot ér), az indiánlány megpróbálja a szívét is használni, és így tovább. Gondosan megpatkolva már ennyivel is egész messze lehetne jutni, de Canfield még látványosan nem biztos kezű alkotó: a tempó sokszor kapkodós, a vágás (főleg a film első felében) többször is nyilvánvalóan hibákat fed el, az épített környezet pedig a közepes kortárs tévéwesternekre (például a Strange Empire c. kanadai futottakmég-re) jellemző módon steril és túlvilágított.
A vadonban jobb lesz a helyzet, de a filmet minden hibájával együtt eleve mindvégig a nézhetőség oldalán tartja a tény, hogy egy csomó vérbeli karakterszínész teper a képeken a tőle elvárható nívón (így például a világ összes sorozatában feltűnő, itt rutinos kizsákmányolót adó Glenn Morshower, vagy a fiatalabbak sorából a sápadtbőrűekhez átálló token-indián szerepét elnyerő Casey Birdinground). Hiteles, beszédes arcok követik tehát a szörnyszellemet a fák közé, ahol diszkrét és tisztességes alkotói ízléssel megvalósított látomások képében felvillan az úgy az indiánok, mint a fehér fegyverforgatók múltját szétziláló súlyos erőszak is, amellyel szembe kell valahogy nézni, ha valaki le akarja győzni a démont, a maga démonát.
Ami persze érdekes, szép és jó is, ám ezek az elemek csupán tessék-lássék módon egymás mellé varrva, nem pedig egymással egységbe forrva kerültek a filmbe. Így nem valósulhat meg a híres (alighanem eisensteini eredetű) tézis, amely szerint két darab beállítás összege olykor nemcsak kettő, hanem akár három vagy hét vagy tíz is lehet a mozgóképben. E nélkül viszont a BlackWood csupán egy papíron feltétlenül rokonszenves, valós téteket végül a vállára pakolni képtelen, a céljáig azért elbicegő, számottevő reakciókat a nézőjéből ugyanakkor bánatunkra kiprovokálni képtelen próbálkozás marad.