Az egész, mondhatni, egy szerelemmel kezdődött – olyan szerelemmel, amelynek két résztvevője más akart a kapcsolattól: egyikük önző módon saját élvezeteit részesítette előnyben, többet akart, mint amennyit ember elbírhat, míg a másik önzetlenül áldozott egy jobb közös élet reményében. A mi szempontunkból mindez csak azért érdekes, mert Frank és Julia történetének körbejárása az eredeti Pokolkeltőben (The Hellbound Heart, 1986) lényegi különbséget mutat a Hellraiser filmek kollektív fókuszához képest.
Arra célozgatok ezzel, hogy szerintem Clive Barker eredetileg valamivel többet akarhatott mondani az emberi természetről, vágyról, fájdalomról, áldozatról, mint az egyre inkább olcsó slasherré silányuló filmsorozat, amelynek felszínes és mélyebb mozzanatai is részről részre jobbára egy olyan átfogó narratívát rajzolnak ki, amelyben ártó szándékú démonok játszadoznak tulajdonképpen bárkivel, aki véletlenül egy szokatlanul csinos Rubik-kocka közelébe kerül.
Ez a kérdés foglalkoztatott, mielőtt David Bruckner új filmjének nekiültem: mi eredetileg a Pokolkeltő? Mi a történet központi tézise? Vérmérsékletünktől és értelmezési kísérletektől függően többféle választ adhatunk. A történet részben lehet figyelmeztetés a (bujaság felől közelített) mohóság következményeire. Lehet persze egy reményteli üzenet is: bármilyen árat is fizessünk, bármit is veszítsünk közben, ha őszintén keressük a helyünket, megtalálhatjuk – az igazi felfedezők mindig kívülállók a társadalom szemében. Elképzelhető az is, hogy a Pokolkeltő a szerelem és az emberi párkapcsolat mocskosan nehézkes természetéről meditál, de az is, hogy csak egy dacos művészeti kifakadás életünk szürke banalitása ellen.
Akárhonnan is közelítsük – mert lehet sokféle úton érkezni ide, kellően komplex műről van szó – a filmes kánon a jelek szerint nem különösebben időzött ezeken a kérdéseken, inkább csak igyekezett minél kreatívabban ráereszteni szadómazós démonait válogatott szereplőgárdákra – David Bruckner filmje, legnagyobb fájdalmamra, ezt a felszínes franchise-gestaltot igyekszik desztillálni egy alaphangon legalább nívósan összerakott filmben. Az új Hellraiser egy újabb önálló történet, nem újragondolás – egy a sok közül.
Ha ez egy visszaszaladás a tervezőasztalhoz, legalább a kreatúrák kapcsán, valamit mégiscsak nyerünk: a sorozat arcává avanzsálódott fő kenobitát (rajongói nevén Pinhead) ezúttal transznemű színész, Jamie Clayton játszhatja – az első pozitív jel, mintegy leköveti a könyv első impresszióját a lényekről: „A ruhái, amelyek közül néhány rá vagy bele volt varrva a bőrébe, eltakarták a nemi jellegzetességeket, a hanglejtése és szándékosan eltorzított arcvonásai nem kínálták semmilyen fogódzót.”
Ha a filmsorozat rajongójaként Pinhead rémisztő jelenléte (vagy akár előző iterációjának, Doug Bradleynek a karizmája) fontosnak számít – az új filmben is az, méghozzá kimagaslóan jó. Clayton és mellékesen sminkje, kosztümje kellően prémium, éteri vérfagyasztást hoz, magasan kontrasztba állítva emberi szereplőink jeleneteit, amelyek, sajnálatos módon sokkal kevesebb értő és érző kézművességet kaptak íróinktól, rendezőnktől.
Riley (Odessa A’zion) egy érdekes karakter lehetne, ha alkoholizmusa, személyes démonai megjelennének vagy összefonódnának a kenobiták által felkínált utakkal, de valójában semmi ilyesmi nem történik. Véletlenszerűen keveredik a történetbe – karakterjegyei erőtlen kísérletek arra, hogy egy kicsit több díszt kapjon az üresfejű, céltalan és többnyire káromkodással reagáló huszonéves (ráadásul amerikai) banda, akiket lassan és egyenként cafatokra tépnek az elmozduló falakból előröppenő kampós láncok. Habár itt a Lemarchand-doboz mindenféle konfigurációja előbukkan, sohasem teljesen világos, számít-e, hogy szándékkal oldják meg a rejtélyt, vagy valaki csak arra használja, hogy etesse a nyúzott arcúak száját.
Folyamatosan vártam, hogy az új Hellraiser végre visszatérjen valamiféle mélyen személyes, belülről motivált, de félresikerült felfedezőúthoz, a főszereplő (vagy bármelyik szereplő – akár a Goran Višnjić által megformált eredeti kereső, Voigt) vágyai, késztetése, ambíciója összefonódjon a kenobiták munkásságának valamiféle szabályszerűségeivel, de a szabályok ismét nagyon lazák. Talán tévedtünk, mondja Pinhead egy ponton, más alkalommal egyezkednek, hogy te is jó leszel, más is jó lesz, mindegy, csak tépjünk szét valakit.
Gondolom, ez annyira nem üt el attól az ethosztól, amit a sorozat végül magára vett, de akkor mit is ünneplünk ezzel a tiszta lappal valójában? Ez egy Hellraiser-film, mint a Hellraiser-filmek többségének átlagolása, nem pedig a The Hellbound Heart (vagy bővebb értelemben Clive Barker művészetének) felülvizsgálása. Ezúttal egy kompetensebb, komolyan vehetőbb filmben, mint az átlag Hellraiser-folytatás, de ettől még nem újszerűbb.
Mi több, egészen vértelen is egy Hellraiser-filmhez képest. Bár az ölések, transzformációk (traszfigurációk?), nyúzások és szenvedések tárlata egészen kreatív és tisztességesen fájdalmas, mégis végig az volt az érzésem, hogy egy kicsit óvatos, egy kicsit matinés – talán a digitális utómunkák adhatnak neki valami nem-egészen-nyers kinézetet. Remeknek hat, gondolom, felüdülés ez annyi olcsó folytatás után – de remekebb az eredetinél?
Ha, teszem azt, valaki teljesen kontextus nélkül leül elé, egy olyan horrorfilmet kap, ami érdekesebb, egyedibb minden máshoz képest, ami manapság az átlaghorrorfilm – Barker időtálló szörnytervezése, pengeélesen materializmus és spiritalizmus közé belőtt pokolvidéke és egyéb apró mitikus adalékai itt is keresztülragyogják a középszert, nem teszek úgy, mintha nem így lenne. Ha valaki a Hellraiser-sorozat alkalmi nézőjeként régóta vágyott egy olyan részre, amit nem kell teljesen szégyellni, ő is ki fogja szedni belőle az egy estére való tisztességes élményt (nem éppen emlékezetes vagy kedvelhető emberi szereplőgárda ide vagy oda).
Ha viszont Barker életművének érzékeny analitikusaként várunk valami újszerűt, valamit, ami tisztázza ennek a világnak a működési elvét és összhangba hozza az eredeti regény központi témáival (esetleg kreatívan bővítse azt) – attól félek, ahhoz ez már nem elegendő. A legtöbben talán nem is ezt várják, és nekik a jó hírem, hogy igen, az új Hellraiser-ben vannak jópofa rémpofák, cefetes cafatok, hátborzongató kinyilatkoztatások olyan szájakból, amelyekkel nem szívesen kerülnénk testközelségbe – ebből a szempontból panaszra nincs okunk. Mondjuk úgy, lehetne rosszabb is, és láttunk már példát arra is, milyen az, amikor lehetne rosszabb.
Bevallhatom viszont, hogy én nem éltem meg túl nagy katarzisként, és millió apróságra mutogathatnék – jobban örültem volna egy szerethetőbb vagy összecsiszoltabb szereplőcsapatnak, még jobban örültem volna, ha brit produkció, belerakhattak volna többet a mitológia konzisztenciájába és enigmatikusságába, és a többi, és a többi. Túl sok a hézag, túl kevés az újdonság. Egész jól felmondott leckék, szépen leporolt kosztümök – a pokolba láncolt szív nélkül.