Film

De: Nem

Gyerekként leginkább azért szerettem moziba járni és filmeket nézni, mert úgy éreztem, ha csak két órára is, de kiszakadok a mindennapi valóságból. Olyan dolgokat fogok látni, amiket sehol máshol, olyan történeteket, amik nemcsak izgalmasak, félelmetesek, látványosak, hanem ott van bennük az alapvető emberi kíváncsiság. A „Mi lenne ha…?” kérdés megválaszolása tele fantáziával. Tulajdonképpen el voltam kényeztetve, mert olyan időszakban nőtem fel, amikor az amerikai filmipar csúcsragadozóinak szívében ott dobogott az ismeretlen utáni hajsza, a „drive for greatness”: Jurassic Park, Kapcsolat, A mélység titka csak hogy példát is mondjak. Aztán Hollywoodot is utolérte saját belső válsága és a nyomasztó külvilág, ma a hiperrealizmus a trendi, az elől pedig legfeljebb a szuperhősfilmekbe tud menekülni az ember. Hova lett az érzés, hogy kimenjünk és szembe nézzünk az ismeretlennel?

Ugyanezt kérdezhette Jordan Peele is. A Tűnj el! kirobbanó sikere után új horrorüdvöskének kikiáltott író-rendező-ex-komikust saját elmondása szerint a covidjárvány és a karanténnal járó bezártság inspirálta legújabb filmjének megalkotásakor. Úgy érezte kreatív utat kell találnia, hogy feldolgozza a járvány testközeli, vég nélküli tragédiáját és saját félelmeit a film, mint művészeti ág eltűnéséről. Ráadásul nála is ott volt a skatulya veszélye, hogy volt egy jó ötlete és csak azt hasznosítja újra (legalábbis én ennek éltem meg az Us-t). Ilyen kétséges pillanatokban kell kockázatot vállalni, tenni egy éles kanyart balra és Peele ezt tette. A Nem pontosan az a nagy svunggal elhajított, ambiciózus, vitalitással teli mini-eposz, ami első látásra egy túlzsúfolt masszának tűnik, pedig valójában egy pofátlan magabiztosággal előadott műfaji zsonglőrmutatvány, amiről nem tudod levenni a szemed. Egy film, amiben végre ott csillog a felfedezővágy, hogy lássuk csak mi van a nyúl ürege mélyén.

Daniel Kaluuya játssza a csöndes sztoikus főhőst, OJ Haywood-ot, aki apja bizarr halála után kénytelen egymaga menedzselni a családi ranch-et, ami már évtizedek óta adja treníroz lovakat különféle hollywoodi produkcióknak. A biznisz szarul megy, a pénz szűkös, fenyeget a veszély, hogy előbb a lovak majd a tanya is eladósorba kerül. Aztán egyik éjszaka OJ és szószátyár húga Em (Keke Palmer) felfedezik, hogy egy ufószerű valami bújkál a felhők között (ami már több állat eltűnésért is felelős), így jön is a nagy ötlet: Filmezzük le, tegyük ki netre és legyünk híresek, akkor lesz zsé. Persze egy ufó nem úgy viselkedik, mint a betanított versenyló, OJ és Em hamar rájönnek, hogy valami jóval veszélyesebb dologgal kezdtek, mint amire számíthattak.  

Peele imádata az Alkonyatzóna és Spielberg korai munkássága felé abszolút tetten érhető, de cinikus geciség lenne egy „Harmadik típusú találkozások csak gonosz változatban” jelzővel elintézni ezt a filmet. Egyrészről a cowboyos-sivatagos környezet miatt sokkal erősebben dominálnak a western képi és tematikai jellemzői (az alapsztori klasszikus „meg kell mentenünk a farmot” csak 21. századra kalibrálva), ráadásul a különböző mellékszereplők és az ő száluk által az egészre rá van húzva minimum féltucatnyi önreflektív réteg, amikben már ott van a rendező szatirikus látásmódja az amerikai életről. Különös tekintettel a szórakoztatóiparra, hiszen Amerikában mindig mutatni kell valami látványosat és drámait, mert arra tódul a nép. Ebben a filmben mindenki meg akarja ragadni a „spectacle”-t: OJ és Em azért mert kell nekik a pénz, az őket kisegítő technikus (Brandon Perera) mert ez ad életének értelmet, a helyi vidámparkot vezető Jupe-nak (Steven Yeun) azért mert a showbiszniszbe született, nevelkedett és traumatizálódott. Mindenki a lehetetlent hajszolja – mondja Michael Wincott karaktere (zseniális cating, az az orgánum megunhatatlan) – még akkor is, ha annak súlya szétzúz. Csak itt persze nem a lelki felelősség súlya zúz szét, hanem egy tornádószerű örvény, ami felszippant az idegen anyagba.

De a tematikai gazdagság mellett Peele energikus rendezése az, ami csúcsteljesítményű motorként hajtja a filmet. Kissé kétbalkezes, defektes, de szerethető outsider hősein és a lendületesen haladó, az elsőre kilógó pillanatokat tökéletes időben összekapcsoló cselekményen már nem is lepődik meg az ember. Adjuk még ehhez kiválóan komponált, látóterünk minden sarkát kitöltő képi világot (korunk sztároperatőre a holland Hoyte van Hoytema munkája, aki annyira nem aprózta el, hogy szándékosan 65mm-re forgatta), gerincünket végig karistoló sound designt, zenét és dinamikusan pörgő, egyre nagyobbá váló setpieceket. Amikben Peele a természetfölöttitől való félelmet hétköznapivá és tapinthatóvá teszi pusztán azzal, hogy nem nyomja a borzalmat az arcunkba, csak hagyja hogy agyunk töltse ki a üres foltokat. A Nem nézése közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy érzem azt a jóleső borzongást, amit akkor szoktam amikor egy tehetséges filmrendező pontosan tudja mit csinál, képben-hangban-hatásban úgy odapörköl, hogy azt öröm nézni. Őszinte szerelmeslevél a sci-fi felé, a western felé, de túlzás nélkül az analóg filmkészítés felé is (az ufó jelenléte minden elektronikusat hazavág). Különösen a finálé, amiben lekerül minden fátyol, kezed markolja a karfát, és azt gondolod ezt már nem lehet fokozni, aztán mégis. Shyamalan évezredeleji munkái óta talán most először látom, ahogy egy nagyköltségvetésű amerikai film rábízza magát a misztérium erejére. 

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza