Mindenki jól van: Sikoly (5)

Film

Mindenki jól van: Sikoly (5)

Egy dilemma: látsz egy filmben valamit, amin felröhögsz, majd rögtön utána elbizonytalanodsz. A filmmel együtt nevettél, vagy magán a filmen? Nem mindegy, ez az apró különbség választja el az okos fricskát a lusta önismétléstől. 1996-ban mikor kijött a Sikoly, ez még könnyen megválaszolható kérdés volt. 2022-ben, három folytatás után, ötödjére már szinte biztosan mi vagyunk palira véve. 

Sokak szerint a Sikoly csak egy üres idézetgyűjtemény, amelyet éppen jókor készítettek el. Szerintem viszont az első Sikoly korszakos kultmozi. Az okos önreflexió, a maró fekete humor és a klasszikus, késsel hadonászó, madman slasher tökéletes fúziója, amit Wes Craven rideg, dinamikus és húsbavágó rendezői kiválósága tett felejthetetlenné. Olyan film, amiben előre sejtesz minden horror-húzást, ezzel együtt mégis átérzed a szereplők félelmét. Egyik pillanatban még nevetsz, aztán meg elborzadsz a vászonra robbanó brutalitástól. Nemcsak a 90-es évek időkapszulája, hanem tükre annak a sokszor önkritikus, mégis lelkes attitűdnek, amit Craven a műfajban képviselt: örömmel marcangolta a sémákat, az önismétlést, a folytatást követelő stúdiórendszert, az amerikai médiát, de félelemkeltésben és vérontásban nem ismert tréfát. Sziklaszilárd alap, amire rá tudtak épülni a folytatások. 

Craven 2015-ös halála látszólag lezárta a Sikoly-mítoszt, de tudjuk Hollywood miként működik. Ameddig van egy franchise-ban pénz, addig facsarni kell, főképp most a mesterségesen gerjesztett nosztalgiahullám pörgetésében. Ebből a szituból igyekszik az örödik film tőkét kovácsolni: adjuk csak meg a rajongóknak, amit akarnak, „whodunit”-rejtély nyomozással, zaklató telefonhívások, töméntelen referencia más horrorokra, Ghostface és lekaszabolt tinik. Miközben persze továbbra is odaszúrunk a ténynek, hogyaszongya azt próbáljuk újraturmixolni, amin már 96-ban is nevettünk. Kérdés, hogy lehet-e ezt hatásosan csinálni Wes Craven nélkül. Meg Kevin Williamson nélkül.

Vannak kontárok, akiknél mindez nagyon csúnyán félremehetett volna, de szerencsére a 2019-es Aki bújt című gyöngyszemet dirigáló Matt Bettinelli-Olpin – Tyler Gillett páros (plusz az új forgatókönyvírók) a jó végéről fogták meg a dolgot. Végig érződik a tisztelet Craven és az egész sorozat irányába, mégsem próbálják őt majmolni, másolni, versenyre kelni vele. Rendezésük korántsem annyira vizuálisan kiforrott (emlékezzünk csak az első rész vouyerisztikus kocsizásaira), az én ízlésemnek kicsit túl gyorsan vágnak, de legalább tudják mi fan terem a feszültség, a „gotcha” pillanatok időzítése.

A sztori: 25 évvel az eredeti Woodsboro-i gyilkosságok után újra Ghostface és henteskése visszatérnek. A gyilkos első célpontja Tara Carpenter (Jenna Ortega) épphogy csak túléli a támadást, aminek valódi célja, hogy a kisvárosba csalja Tara nővérét, Samatha-t (Melissa Barrera). A gyanúsítottak köre Tara barátaiból áll. A rezidens mozifanatikus hamar felállítja a diagnózist: valaki az első gyilkosságsorozat remake-jét akarja megcsinálni, csak éppen úgy ahogyan Hollywood éleszti újra a régi slasherszériákat: fél-folytatás, fél-reboot formájában, új arcokkal és az eredeti figurák cameoival. Ezért bukkan fel a sztoriban Dewy, Gale és persze Sidney, aki szerintem legszívesebben már atomot dobna egész Woodsboróra.

Most 2022-ben a Sikoly azzal tud legfaszábban kártyát húzni, hogy nem próbál meg más lenni, mint ami volt. Marad egészestés Scooby-Doo epizód véres gyilkosságokkal, miközben a szereplők végig osztják egymást, a gyilkost, a műfajt és hogy miként kerültek egy „elbaszott fanfictionbe”. A kötelező érvényű telefonálós nyitójelenetben Tara és Ghostface átdiskurálják az „elevated horror” problematikáját, aminek a maszkos nem nagy rajongója. A film maga taglalja a Döfés-széria meggyalázását Hollywood által, a toxikus rajongás témáját (ami már persze az első rész egyik alapköve is volt), a netes “kultúrát”. Idéz régi klasszikust (Psycho zuhanyjelenet), új filmeket, a régi blikkfangokat, és az a bizonyos fanservice pont csak annyira van csepegtetve, hogy ne legyen túl tömény. 

Slasherként az elején még döcög a film, de aztán Oplin és Gilett szép lassan ráéreznek a dolgokra. Ügyesen verik át többször is a nézőt. A kétségbeesett menekülést fizikai kínnal és a sokkoló csavarral kombináló korházi setpiece vagy az első rész házibuli-mészárszékének remixe bőven méltó a soroztat híréhez, feszült, gonosz humorú és brutális pillanatok váltakoznak anélkül, hogy az a hangulatot rontaná. A fiatal szinészek teljesen jók (kedvencem a Samatha pasiját játszó Jack Quaid), de persze az őstrió teszi teljessé a képet. Bár Courtney Cox már ijesztőbb, mint Ghostface, David Arquette hősiesen balfasz ex-seriffje annyi karizmát hoz magával, hogy egymaga elcipeli a filmet a hátán. És persze Neve Campbell a numero uno final girl, az örök túlélő. Aki jön, takarít, nincs ideje, türelme ezekre a barmokra, akik folyton újra akarjak játszatni vele élete nagy traumáját.

Kimondottan szórakoztató film. Csakhogy. A sorozat ezzel a résszel leírt egy teljes kört, megvolt a szimbolikus fáklyaátadás két generáció között, nem a mélyponton, hanem épp a megfelelő helyen. Folytatni ezt az egészet mégis veszélyes: a széria közel jár ahhoz, hogy azzá váljon, aminek fityiszt mutat, vég nélküli ismétléssé, saját magát felzabáló kígyóvá, amelynek parafrázis-olvasata széjjelfoszlik. Persze tudjuk, hogyan működik Hollywood, az ilyesmi nem zavarja.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza