Valóságos minireneszánsza van a stop motion animációnak az utóbbi években: Henry Selick visszatért (Wendell and Wild), elkészült Phil Tippet apokaliptikus lázálma a Mad God, nem beszélve a Laika stúdióról vagy a világ különböző országaiban dolgozó lelkes outsiderek-ről. Van valami ebben a technikában, a kézműves jellegében, a szaggatott mozgású figurákban, ami tökéletes hordozójává teszi bizonyos műfajoknak, leginkább a horrornak. Csak idő kérdése volt mikor fogja korunk rémmese-auteurje, Guillermo del Toro kihasználni, viszont az ő Pinokkió feldolgozásának nemcsak a stílus, hanem az időzítés is érdekes kettősséget ad.
Carlo Collodi gyerekregénye ugyanis két új feldolgozást is kapott erre az évre, közvetlenül egymás után, de a köztük lévő különbség nem is lehetne távolabbi. A Disney élőszereplős újrafeldolgozási hulláma, mozgóképes dögvészként terjed végig a régi klasszikusok között, lélektelen, tükörsimára polírozott látványvilágú felmondásokkal, melynek üres tekintetű CGI figurái próbálják elhitetni velünk azt a régi varázst, amit gyerekként éreztünk. Pinokkió esetében ehhez az egykori Spielberg tanítvány Robert Zemeckis asszisztált hozzá, az év egyik legrosszabb és legszánalmasabb fércművét összehozva. Ezzel ellenben, amit Del Toro készített annak a leghalványabb köze sincs az üres nosztalgia és pénzhajhászathoz: Minden képkockáján látszik a vérverejtékes munka, hosszú órák ezrei, hogy minden figura mozgása, a fényviszonyok, a komplex szekvenciák nemcsak hatásosak legyenek, de illeszkedjenek egy stabil alkotói vízióhoz.
Del Toro változatában ugyanis a fából faragott fiú meséje, a két világháború közötti Olaszország időkeretében játszódik és nem holmi hányaveti, hatászvadász módon: A háború pusztítása, a fasizmusa fokozatosan belecsúszó társadalom képe erősen jelen van, szorosan összefüggve a szereplők sorsával és döntéseivel: Mit jelent jónak és szabadnak lenni egy olyan világban, amiben szörnyűségek történnek, szörnyek vannak hatalmon, akik azt várják el, hogy szörnyűségeket kövess és dicsérj, mert ettől leszel jó állampolgár? A fafaragó mester Geppeto egy első világháborús bombázás során veszti el eredeti fiát, a fából faragottat (akit a veszteségtől félőrülten és részegen alkot meg) pedig Mussolini birodalmi ambíciói szippantják fel. Amikor a cirkuszba becsábított Pinokkió dala apjától való búcsúból, katonaindulóvá formálódik, napnál is világosabb mennyivel súlyosabb témákat boncolgat ez a feldolgozás, mint a régi klasszikus.
A gyermeki ártatlanság és a más világokba való menekülés a felnőttek borzalmas realitása elől kulcsfontosságú tematikai elem Del Toro-nál (lásd még Ördöggerinc, A faun labirintusa), az ő változatában a zabolátlan energiájú és lelkesedésű kis bábú hamar szálka lesz a karhatalom szemében: Mivel Pinokkió mindent és mindenkit megkérdőjelez (imádtam amikor a Ron Pearlman által szinkronizált főtisztnek lazán odamondja, hogy téged ki irányít), ezért gyorsan be kell törni és a háború eszközévé tenni. Az ő sorstársa és tükörképe lesz Candlewick, aki hiába igazi fiú, ő is kétségbeesetten küzd, hogy apja elfogadja és ne hasztalan, gyenge mimózának tekintse.
Mert sok minden más mellett erről szól a Pinokkió: az elfogadásról, a gyász feldolgozásáról, arról hogy a rossz időkben azokba kell kapaszkodni, akik tényleg szeretnek és nem kihasználni akarnak. Minden fontosabb szereplőnek meg kell hoznia a saját mértékű áldozatát ennek érdekében legyen az Pinokkió, Geppeto vagy a filmet narráló tücsök Sebastian. Én senkit se biztatok, hogy így tegyen, de aki nem látta Zemeckis rémségét, az nem tudja elképzelni, hogy mennyivel több szív, lélek, kreativitás és őszinteség lakozik Del Toro és Mark Gustafson főanimátor közös munkájában. Amit csak a legnagyobb nehézségek között sikerült megvalósítani, mert egyszerűen nem volt stúdió, ami finanszírozni mert egy horrorosabb, sötét hangulatú, stop-motion Pinokkiót, így a cehet a Netflix állta és ezt most kivételesen megköszönöm nekik.
Talán feltűnt az olvasónak, hogy nem beszéltem sokat a látványról, nos ez leginkább azért van, mert nehéz szavakkal átadni: Lenyűgözően részletgazdag, dinamikus, vizuális ötletekkel teli képek, amikbe ha akarnék se tudnék belekötni. Külön dicséret az Erdő szellemének erősen folklórisztikus megjelenítése, ráadásul Tilda Swinton orgánumával, csillagos ötös. A történelmi kontextus miatt kicsit kérdéses gyerkőcöknek mennyire ajánlanám (szerintem mi is elég kemény dolgokon nőtünk fel), de mint művészeti alkotás a 2022-es Pinokkió kiváló arányérzékkel és odaadással előadott történet, aminek nemcsak létjogosultsága van, de olyan mondanivalója, ami igencsak időszerű. Az emberiség természetét ismerve pedig sajnos még sokáig az lesz.