Kockacsörgés, halálhörgés – Tiny Tina’s Wonderlands

Gémz

Kockacsörgés, halálhörgés – Tiny Tina’s Wonderlands

Tessék, jó hírem van azoknak, akik kedvelik a Borderlands humorát (vajon hányan lehetnek?), a Tiny Tina’s Wonderlands egy csaknem teljesen olyan viccekre és gegekre épülő lövölde ugyanazoktól az alkotóktól. És persze ugyanannak a világnak egy különc spinoffja is ez – ismerjük már DLC-kből, meg miegymás. Azoknak is jó hírem van, akik nem különsebben ragaszkodnak a Borderlands edgy macsó poros esztétikájához, mert ez a játék ezúttal klasszikus középkori fantasy miliőbe robban be.

Kicsit persze ennél is bonyolultabb a helyzet, mivel ez egy Dan Harmonosan meta-meta cucc, ahol Tiny Tina egy amolyan Dungeons & Dragons-jellegű kockás-papíros asztali szerepjátékot (Bunkers & Badasses) vezényel le éppen kalandmesterként, a játszóterünk pedig az ő kénye-kedve szerint, akár valós időben is változhat (ami egyébként a Wonderlands első legizgalmasabb dobása, de sajnos az utolsó is). Így hát két valóságréteg van – a mesélő asztala és maga a fiktív fantasy tér, nyilván utóbbiban töltjük majd időnk nagy részét.

Borderlands-hagyományoknak megfelelően itt is kasztválasztással kezdünk, ezúttal egész tisztességes és diverz kínálatból: Brr-Zerker, Clawbringer, Graveborn, Spellshot, Spore Warden és Stabbomancer. A jópofáskodás természetesen a neveknél sem áll meg, de igyekeztem minél gyorsabban átugrálni a felesleges köröket. Lényegében: fantasy Borderlands jön ezek után, vagyis egy tipikus looter-shooter. Mész, darálsz, felszerelést csereberélsz, ad infinitum.

A választott kaszt hosszú időre meghatározza a játékstílusunkat, de egy másodlagos kaszttal később lehet variálni a dolgokat. Őszintén, a szintezés, a karakterépítés, az akció, de még talán a vidék felfedezése is kimondottan szórakoztató, nem annyira kimerítő szólóban, mint a Borderlands-játékok, persze a co-op lehetősége is adott. Tulajdonképpen egy letisztult és kifacsart változata egy évek óta csiszolt formulának, ebből a szempontból nem nagyon lehet mellényúlni vele, ha mondjuk ilyesmire lennénk kiéhezve.

Az egész azon áll, vagy bukik, mennyire vagyunk fogékonyak a fárasztó humorra és ironizáló, toposzforgató elbeszélésmódra – álljon mellette az érv, hogy a jó szinkronszínészek és a váratlanabb „oké ez szellemes volt”-típusú pillanatok emelnek az egészen, de ha valakinek olyan a vérmérséklete, mint nekem, annyit fogja forgatni a szemét, hogy beleszédül. A Wonderlands – csakúgy, mint a Borderlands – őrült, kaotikus és harsány, nem azoknak való, akiknek a belemerülés, a csendes felfedezés, a világ komolyan vétele az elsődleges érték. Paradox módon pont azért fáradok el benne, mert ennyire intenzíven, fék nélkül tolja a hülyeséget, pumpálja a figyelemzavaros játékosokra kalibrált dopamin-adagjait, mindennemű tét vagy feszültség nélküli rombolás és gyűjtögetéset kínál gyakorlatilag ugyanazoknak a jutalmaknak apró variánsaiért. Ebben a zsánerben viszont kellően kompetens, még akár azt is töredelmesen bevallhatom, hogy a jobbak között van.

Olvasd tovább

Még több Gémz

Vissza