Slasher-klasszikusok #16: A Blade In The Dark

Film

Slasher-klasszikusok #16: A Blade In The Dark

A nepotizmus a filmgyártásban olyan, mint egy lavórnyi rothadó meztelencsiga: nem ez jelenti a legégetőbb problémát, de azért elég undorító tud lenni, ha kellően közel kerül az arcunkhoz. Híres és/vagy gazdag, a filmiparhoz széles kapcsolati hálóval kapcsolódó szülők a többieknél nyolcezerszer több lehetőséggel induló gyermekei iránt csak a szellemileg erősen leárnyékolt emberek érezhetnek őszinte sajnálatot – ezzel együtt annyi azért megengedhető, hogy a kifejezetten jelentős művészek szintén alkotó gyermekeinek azért nem feltétlenül könnyű. 

Ha például Lamberto Bava dolgait apja, Mario filmjeinek tükrében ítélnénk meg, akkor a fiú egyből elvérezne a próbán – sebesen hozzátéve, hogy ahhoz az életműhöz viszonyítva a horrorrendezők 80 (a mai horrorrendezők 96) százaléka egyből kiesne a játékból. A már nagyon fiatalon (kávéhordozóként, asszisztensként, később a Shockban társrendezőként, a Rabid Dogs esetében pedig a film egyik végső verziójának megteremtőjeként) a papa mellett sertepertélő Lamberto javára lehet írni, hogy a szuperstilizáltságban, a sűrű gótikus atmoszférában és a végtelenül erőteljes, eredeti színhasználatban nem próbálta meg – az esélytelenek nyugalmával – túlszárnyalni vagy akár beérni Mariót, hanem inkább egy nyersebb, érdesebb felületű, de azért a hangulatfestés határozott igényét sem egészen elvető irányba indult. Legismertebb filmje (sőt alighanem úgy általában az egyik legkedveltebb olasz horrorfilm) persze az 1985-ös Démonok, de két évvel korábbi próbálkozása, A Blade in the Dark (eredeti címén La casa con la scala nel buio – nagyjából: A sötét lépcsősoros ház) is több, mint figyelemre méltó.

1983-ban járunk, a nagy olasz gialloőrületnek már rég leáldozott (Argento épp egy évvel korábban tette ki a pontot a történet végére a megkésettségében is nagyszerű Tenebrével), túl vagyunk már Halloweenen, Prom Nighton, Péntek 13-on és millió kópiájukon, vagyis a fertőző betegségként a világban igen gyorsan elterjedt slasherláz is átmenetileg épp csillapodóban, és már Brian De Palma giallókat kizsákmányoló, pompás art-thrillereit (a Gyilkossághoz öltözvét, a Halál a hídont) is szakadtra játszották a jobb mozik. Az eredetileg négyrészes tévés minisorozatnak indult, majd cenzurális okokból végül inkább játékfilmesített Blade ebbe a közegbe érkezett tehát, és ez meg is látszik rajta: igazi korszakhatárfilm, egymást pengeként metsző halmazok mozija. 

(Horror)film a filmben jelenettel indulunk férfi főhősünkkel, akinek a készülő, furcsaságokat rejtő (vagy épp generáló?) film hangsávjaihoz van szoros köze – ezt ugyebár a Halál a hídonból lopja, vagy, engedjük meg, fejleszti tovább Lamberto, aki a maga filmjének alapjául is a(z erőszakos) valóság és a(z erőszakos) művészet egymásra hatásának, egymásba keveredésének, valamint a realitás konstruált képekkel-hangokkal való megközelíthetőségének kérdését teszi meg Antonioni Nagyítása után szabadon, és ha nem is megy ennek úgy a mélyére, mint akár De Palma, akár pár évvel később Wes Craven Az új rémálomban, az agybizsergető témaválasztás mindenképp szavatolja, hogy a filmet ne érezzük üres slasher/giallo-gyakorlatnak. Nem mintha ez utóbbinak gyenge menet lenne a Blade, amely a giallók fülledt, végtelenül szenzuális hangulatát és kreatív ölésbalettjeit már teljesen maga mögött hagyja egy hétköznapibb, mezítlábasabb, egyúttal azonban horzsolóbb, valóságosabb, a minőségi amerikai slasherek észben tartásával kialakított klímáért, miközben kivételesen erős és nyugtalanító zenéjével (Guido és Maurizio de Angelis a Goblin legjobb pillanatait éri el) és nagy olasz elődjeihez képest egyszerűbb, de nagyon is biztos kézzel kivitelezett színhasználatával (beteges, romlott zöldek tolakodnak újra és újra a képekbe) jótékonyan megőrzi a 70-es évek olasz zsánerfilmjeinek markáns vonásait is.

Tévés produkcióhoz illően a Blade in the Dark jól észlelhetően kevés pénzből készült, de ifj. Bava előnyére tudja fordítani a helyzetet: mivel a cselekmény lényegében egyetlen helyszínre, egy nem különösebben szédítő olasz villába szorul, és csupán maroknyi, közepesen érdekes szereplőt mozgat, a rendező kénytelen a nemes thrillerhagyományokat követő, békebeli feszültségfokozással megfogni nézőit – igen komoly sikerrel. A végén (De Palmát mintegy pimaszul megkerülve, a háta mögé futva) még az ősképek ősképe, vagyis a Psycho is előkerül, kifejezetten értő módon játékba hozva egyes motívumait – ami végképp bizonyítja, hogy az olasz filmkészítés olyan átlagszínvonalon mozgott ebben az időben, hogy egy filléres tévéthrillerből is maradandó, sűrű, érdekes, szellemes és egészségesen véres menet volt előcsalogatható – a másodosztály lelkes utasainak ma is nagy örömére.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza