Minden évtizednek megvan a klasszikusa, kiszelektált szemete és azok az apróbb, de fényesen csillogó gyöngyszemei, amiket sokáig csak egy rakás fanatikus őrizgetett mélyen a szívében. Amit manapság hiányolok, az a bátorság, az ismeretlen vízre való kievezés, amikor nem lehet a bevált algoritmusokra, sémákra, felvásárolt IP-ra hagyatkozni. A „próbáljuk ki, és lesz, ami lesz” mentalitást. Nemcsak a filmesektől, hanem a pénzemberektől is, akik egykor maguk is tényleges mozirajongók voltak. Tömörebben: el tudnátok képzelni egy Disney/Netflix/Amazon főfejest, hogy komoly pénzt ad egy olyan weirdo cuccra, mint Tobe Hooper 1985-ös remeke, az Életerő? Valszeg a szinopszis elolvasása után vágnák ki a kukába.
Létrejöttét köszönjük meg Golannak és Globusnak, a 80-as évek kultikus producerduójának, akik a ninjafilmek és a bosszúeposzok között még arra is volt ízlésük (na meg tőkéjük), hogy egzotikusabb projekteket is tető alá hozzanak. A Cannon Films volt az a stúdió, ahol még Zeffirelli vagy Godard is ugyanúgy kaphatott lehetőséget, mint Michael Winner. Az Életerő persze nem a Shakespeare-adaptációk farvízén evezett be, Dan O’Bannon (Alien, Total Recall és még egy féltucat kultfilm írója) és Don Jakoby szépen, módszeresen lehámozták Colin Wilson eredeti regényének filozófiai gondolatmeneteit, kidomborították a mocskosabb részét, míg az összekép így nézett ki: dögös űrvámpírok elcsábítják, majd kiszipolyozzák az embereket. Erre garantáltan felkapod a fejed.
Közös amerikai-brit űrexpedíció közelíti meg a Haley üstököst vizsgálat céljából, amikor rátalálnak egy több száz mérföld hosszúságú űrhajóra. A hajón belül halálra fagyott óriásdenevér-lények százait találják, valamint három üvegkoporsót, benne három mozdulatlan, de makulátlanul kinéző emberi lénnyel. Nem ismerve a „ne piszkálj idegen hajón semmit” szabályt, a legénység magával viszi a három koporsót, kapcsolat megszakad, a mentőcsapat már csak az űrhajó belülről kiégett roncsát, feketére pörkölődött hullákat és a három kómást találják meg. Egyikük, egy hipnotikusan gyönyörű női test (Mathilda May) magához tér egy londoni laborban, szépen lecsapolja a naftát az őt megbámuló őrből, majd szépen kisétál. Aki megpróbálja megállítani, azt kékes sztróbfények verik szét.
Mert persze nem ember, hanem egy ismeretlen faj képviselője, aki emberek életenergiájával táplálkozik, majd a hátrahagyott, elsorvadt csonkok is zombiszerű űrvámpírokká válnak. Akiknek két órán belül táplálkozni kell, vagy porrá omlanak. A nőre még csak ránézni se tudsz, hogy ne kerülj transzba, férfi fajtársai golyót, gránátot meg se érzik. A káosz szép lassan eluralkodik Angliában, amit egy cinikus rendőrezredes (Peter Firth), egy tudós (Frank Finlay) és az expedíció titokzatos, egyedüli túlélője (Steve Railsback) próbálnak megállítani. A konklúzió persze ugyanarra megy ki, mint minden vámpírfilm: hit és tudomány francot se ér, karót kell nyomni a dögök szíve alá, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Ez a nem mindennapi felütés se fogja nagyon felkészíteni az embert az évtized egyik legelborultabb műfajkoktéljára, ami úgy indul, mint az Alien, úgy folytatódik mintha kereszteznénk egy klasszikus gótikus horrort az Emmanuelle szériával, majd a végeredményt jó alaposan megforgatjuk A sebhelyesarcú kokainhegyében. Minden idők talán legszégyentelenebbül überkanos sci-fije, amiben a szex utáni vágy és annak destruktív következményei szétfeszítenek minden képkockát. Amit látunk, nem allegorikus, hanem explicit, az idegen faj saját belső ösztöneinket kihasználva csinál belőlünk energiatápot. Aktus útján terjedő vámpírizmus mint mutáns kór, ami nem a legforradalmibb koncepció (Cornenberg már egy évtizede ellőtte), de ne feledjük, ’85-ben már jelen volt az AIDS, és az attól való félelemre jól rá tudott játszani Hooper és írói. Rossz helyre dugod be a lompost, és mire észbe kapsz, lángol a fél világ.
Külön pikáns, hogy a jeges rémületbe csomagolt erotika végig a ködös Albionban játszódik, ahol a karót nyelt, makulátlanul artikuláló brit gentlemanek próbálják kifundálni, miként tudnák ezt a szitut megoldani, miközben az amcsi kozmonauta az, akit testben-fejben halálra gyötör a vágyódás az intergalaktikus succubus után. Mondjuk, aki látta a filmet, és látta benne Mathilda Mayt, nem lepődik meg: Aa akkor 19 éves francia színésznő ugyanis túlzás nélkül minden jelenetét teljesen meztelenül játssza végig, és úgy is néz ki, mint a tökéletes kamaszálom. Angyalarc, hosszú barna haj, hatalmas keblek, de tekintetében végig ott van a vérfagyasztó léleknélküliség, ami még a képességein túl is félelmetessé teszi. Túl szép, túl tökéletes, nem érhetsz hozzá, de ha mégis, az lesz a veszted.
Az Életerőnek az ad különös, de működő kettősséget, hogy Tobe Hooper ugyanazzal a mániákus energiával rendez, mint a korai remekeiben (pánikrohamot kapó szereplők, diszkófényekben villogó álomjelenet, nyálkás gore, döntött beállítások), csak itt most kurvasok pénz lett alátolva, ami a filmet egy epikus mindfuckká változtatja. Az idegen hajó groteszk, gigeri belsője, Alan Hume 70mm-re forgatott dinamikus képei, vagy az utolsó harmad, amiben London utcái lángoló, hullákkal és vámpírzombikkal teli armageddonná válnak, mai napig impresszívek. Ugyanez elmondható a legendás maszkmester, John Dykstra itteni munkájáról, ami valóságos diadalmenete a CG előtti speciális effektusoknak. A porrá robbanó zombibábokban, átváltozásokban, gumimaszokban ott van a kézműves kreativitás, az ördögi vigyor, hogy vajon miként tudjuk még jobban beszaratni a nézőt. Hoopernek még attól sem kellett félni, hogy úgy a körmére néznek, mint anno Spielbergnek a Poltergeistnál. Amikor jelezte, hogy fogy a pénz meg az idő, Golan és Globus csak annyit mondtak: küldjük a csekket, forgass tovább!
A Hammer-horror allúziók nem meglepő módon végig jelen vannak, legszebb az, amikor egy kastélyszerű elmegyógyintézetben kutakodnak nyomok után, megjelenik Patrick Stewart, hogy aztán jöjjön a tetemre hívás orkánszerű széllel, szétrobbanó üvegtáblákkal és villámlásokkal. Azon már meg se lepődünk, hogy a végső leszámolásnak a Szent Pál székesegyház és annak felrobbanó kupolája ad helyet, és a győzelem sem az, ami után teljesen fellélegezhet az ember. Bár az Életerő anno csúnyán elvérzett a pénztáraknál (rossz időzítés, negatív kritikák, teljesen értelmetlenül kivágott 15 perc a moziváltozatból, csak a szokásos), ma már megérdemelt kultklasszikus. Bizonyíték, hogy Hooper nemcsak a Texasi láncfűrészesből éldegélt még harminc évig, hanem korszakos horrordirektor volt, azzal a megalkuvásmentes egyedi látásmóddal, ami kell ehhez a zsánerhez. Ami ma hiányzik. Ahogy ő is.
