Retrospektív cikksorozatunk főhőse Stephen King, ugyanazt a ying-yang dualitást élte meg a 80-as években, mint a popkultúra megannyi sztárja: Szakmailag sikert, sikerre halmozott, ekkor írta legjobb könyveinek nagyját, munkáit pedig olyan nagyszerű filmesek vitték a vászonra, mint Kubrick, Carpenter vagy Cronenberg. A csillogó karrier mögött közben végig ott lappangott egyre durvábban elhatalmasodó alkohol- és drogfüggősége, amiből igazán csak a kilencvenes évek környékén sikerült kimásznia. King e viharos időszaka papíron kevésbé volt jelen, mozgóképen annál inkább. Leglátványosabban a teljes kokain és alkoholmámorban készült Maximális túlhajtás-nál, de az önkontrol hiánya már az 1985-ös Ezüst pisztolygolyók-nál is tetten érhető.
Alanyunk a keveset emlegetett King adaptációk közé tartozik, elkészítése se volt már leányálom. King ekkoriban kívánt erősebb alkotói kontrollt kiharcolni magának, hogy a hollywoodi kontárok ne piszkítsák már össze a műveit, úgyhogy saját maga írta meg a forgatókönyvet. A gebaszokat nemcsak az ő személye, hanem az is garantálta, hogy a producer nem más lett, mint a hírhedten konok Dino De Laurentiis, aki aztán megállás nélkül csatázott King-el és a legendás maszkmester Carlo Rambaldi-val a fő attrakciónak számító vérfarkas kinézetén. A rendezésre eredetileg kiszemelt Don Coscarelli (Phantasm széria) még a forgatás fogta a kalapját, így a stafétabot átkerült az akkor még teljesen zöldfülű Daniel Attias-hoz, akinek ez volt az első és mai napig egyetlen egész estés filmje. A végeredményt látva ne legyenek kétségeink, itt King szava volt az alfa és omega, semmi más.
Történetét tekintve az Ezüst pisztolygolyók erős hasonlóságokat mutat egy másik kultikus King művel, a lexikonvastagságú Az-al. Vagyis természetfölötti horrorba oltott coming-of-age sztori, amiben a gyerekkorú hős(ök), a közösséget terrorban tartó lény legyőzésével teszik meg a lépést a felnőttkor felé. Jelen esetben ez most Tarker’s Mill, 1976 nyarán, amikor a gonosz erő elkezdi szedni áldozatait. Rendőrség, tehetetlen. Feldühödött lakosok, akik megelégelve a tétlenkedést, saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást? Újabb csemege a vérfarkasnak. A tolószékes Marty Coslaw (Corey Haim) is csak a szerencsének köszönheti az életét, amikor sikerül egy tűzijátékkal kilőnie a vérfarkas szemét (no joke). Gyanítja, hogy az éjszaka cammogó bundás mészáros talán nem más, mint Lowe tiszteletes (Everett McGill), de persze senki sem hisz neki nővérén, Jane-en (Megan Follows) kívül. Csak ők, na meg persze az alkoholista léhűtő Red nagybácsi (Garey Busey) szállhatnak szembe a rémmel.
Bár a Kingre jellemző „kívülállók melankóliája” hangulat itt-ott felcsillan Marty tolószékes helyzete által, korántse számítsunk karakterközpontú érzelmi komplexitásra (ala Állj ki mellettem). Az Ezüst pisztolygolyók már a startmezőnél padlógázzal hajt a szögegyszerű, vad ponyvahorroros irányba, amiben még csak három perc telik el a játékidőből, de már letépik valakinek a fejét. Pont az teszi a Maximális túlhajtással vagy a 92-es Alvajárókkal (nini annak a szkriptjét is King írta) közeli rokonságba, hogy nincs jelen egy markáns rendezői szűrő, ami lenyirbálná vagy talán finomítaná a százas szög módjára kimeredő, karikatúra-szintű túlzásokat, amikkel King telenyomja a forgatókönyvet. Attias inkább még rá is játszik ezekre: A kisvárosi kocsmatöltelékek akkora redneck barmok, mint ide Lacháza, Marty a film felénél kap egy rakétameghajtású tolószéket, a vérfarkas pedig saját baseballütőjével ver agyon egy delikvenst.
Mai fejjel és szemmel elképesztő camp parádé az Ezüst pisztolygolyók, amit nem nagyon lehet komolyan venni, szórakozni rajta annál inkább. A stábból még talán a fiatal Corey Haim az, aki megpróbál úgy tenni, mintha egy rendes filmben színészkedne, de mindenki más a dülledt szemű, hadonászva gesztikuláló, százhúsz decibeles túljátszást részesíti előnyben (pedig olyan kultarcok bukkannak fel itt, mint Lawrence Tierney vagy Terry O’Quinn). A csúcsok csúcsa természetesen a legendás Gary Busey, aki sztanyiszlavszkiji elánnal veti magát bele az iszákos, mocskos szájú, de aranyszívű nagybácsi szerepbe, nem lehet nem imádni minden beszólását.
Bár a vicsorgóan gonosz kaszabolás elég skizofrén összehatást kelt a kisvárosi romantikával, a film egy percig se válik unalmassá. Elsőfilmes létére Attias korrekt munkát végez a kamera mögött, első személyből forgatott támadásszekvenciái képileg még egész ötletesek és van annyi esze, hogy az elcseszett mutáns medveként kinéző vérfarkast inkább félárnyékban mutogassa (szegény Everett McGill-nek kellett végül bebújnia a jelmezbe, miután a morgolódó De Laurentiis még az erre a célra felfogadott artista performanszába is belekötött). Persze a nagy finálé, amiben Busey és a rém Bud Spencer-stílusban pofozzák egymást, miközben a két gyerek a címszereplő golyót próbálják megkeresni, inkább vicces, mint hátborzongató. De haragudni nem lehet rá, ahogy a filmre sem. Bukdácsoló, buta, bumfordi, de szerethető. Tábortűznél előadott rémmese, ahol a mesélő már alaposan be van pálinkázva, de mi csak mosolygunk és hallgatjuk.
