Roger Zelazny 1969-es regénye, a Damnation Alley a következőképpen kezdődik: egy Hell Tanner nevű motoros szivarcsikket pöccint egy sirálynak, aki nagy nyekkenéssel arrébb gurul, le a láthatárról. A csávó berúgja a motort, üldözés jön, két oldallal később le meszelik. Lapozunk párat, Hell Tanner bevállal egy öngyilkos küldetést Amerika nukleáris viharoktól sújtott, halálos útján, annak reményében, hogy az összes bűncselekmény vádja alól felmentik. Egy degenerált, gyilkos, erőszaktevő, utolsó söpredékről van szó, akinek horogkeresztes és sarló-kalapácsos kitűzői rég elvesztek, és akinek a pokoli futam elméletben meg sem kottyanna. Húsz oldal környékén már indul is ez a homokfutókból álló kisebb konvoj, hogy ellenszérumot vigyenek a járvány-sújtotta Boston lakóinak, és a java csak most jön.
Jack Smight 1977-es adaptációja ezzel szemben egy unott légierő-támaszponton kezdődik, ahol megismerjük a kék szemű, simára borotvált arcú, vigyori zöldfülű katonát, Tannert (Jan-Michael Vincent), illetve felettesét, Dentont (George Peppard), amint jópofáskodnak egy Keegan nevű hadnaggyal (Paul Winfield). Eltelik negyedóra, mire a film végre eljut oda, ami a könyvben alig érdemelt szót – hogyan pusztult el Amerika. Van itt némi világvége-szorongás, és talán a remény, hogy a film az éles vágás után átvált abba kemény szituációba, amit a könyv skiccelt fel nulla perc alatt, de nem. Az elsivatagosodott tájon, az óriási, mutáns skorpiók között Tanner ugyan motorral tér vissza, de szereplőink mit sem változtak: merev, kedvelhetetlen bratyók, akik joviálisan fogadják a pusztulást.
Nyilván, még van két évünk addig, amíg George Miller bele nem tapos a padlógázba, hogy megmutassa, hogyan is kellene ezt, de talán nem volt indokolt, hogy így legyen – Zelazny érthető okokból gyűlölte ezt a filmet, annyira későn vett tudomást ezekről a radikális változásokról, hogy már a nevét se tudta levetetni róla. Olyan adaptációról van tehát szó, amelyben legfeljebb az alapvető felütés és nevek hasonlóak, minden másban egészen meredek elágazást tapasztalunk.
Kezdjük a könyvvel: sokkolóan költői leírások és a korabeli ponyvákhoz mérten is hanyag tőmondatok váltják egymást, ennek kettőse ad valami egészen ízléses dinamikát mind a prózának, mind a cselekményvezetésnek. A különféle cuccokkal felszerelt járgányok konvoja fejezetről fejezetre esik szét (eltekintve attól, hogy a könyvben nincsenek fejezetszámozások, részletkérdés), és nem lövök le sokat azzal, ha azt mondom, egy ponton már csak egy járművet kell követnünk. A mutáns denevérek, züllött különcök, természetfeletti viharok mellett maga a konvoj emberei is egymásnak feszülnek, elsősorban Tanner elemi, makacs seggfejsége miatt (ő az utolsó Angyal, ugye). És mégis, Tanner jellemfejlődése tart valahová, megérzi, hogy ha a világ véget ér, neki sem annyira jó, így a küldetésbe is valahogy képes lesz valamiféle felelősséget belerakni.
Annak ellenére, hogy a könyv egy tök lineáris akciósztori, kapunk bepillantást különféle települések és közösségek életébe, Zelazny takarékosan, de nagy képzelőerővel adagolja azokat a tömör mikrofejezeteket, amik felemelik a regényt valami reptéri ponyvánál komplexebbé, és ugyanilyen kitérőket tesz Tanner fejébe is, ahol a próza hirtelen átvált valami egészen elképesztő stilisztikai bravúrba, gyönyörű passzusokban bontakozik ki a világvége-eszmélés, majd törik meg az egész, ahogy Tanner visszazökken a nyers valóságba. Az alig 160 oldalas kis könyv izmos előfutára egy olyan posztapokaliptikus irodalomnak, amely talán sosem érte el ezt a fajta nyeglén elégikus szintet, tehát egy filmadaptációnak megvolt a lehetősége, hogy stabil zsáner-alapkövet teremtsen.
Ezzel szemben a film nagyon-nagyon más, de még ha ettől el is tekintünk, önmagában sem valami jó. Az első jelenet a pusztulás után megmutatja, hogy valami nagyon félrement itt: itt vannak a mutáns óriásskorpiók, az égen folyamatosan cikáznak valamiféle radioaktív effektek, és mindkét esetben nyilvánvalóan hozzá nem értő kezek dolgoztak kompozit-megoldásokkal, a háttérbe és előtérbe vetített effektek úgy lógnak le a filmképről, hogy azt az első pillanattól fogva nem lehet komolyan venni. Van ennek egyébként magyarázata is – a 20th Century Fox nem várt sikereket ért el egy kis függetlenfilmes gyerkőc szerelemprojektjével, amit úgy hívtak, hogy Star Wars, és amelynek hatására a stúdiós belenyúlkálások azonnal megkezdődtek, hogy több effektet és látványosságot kapjon a film. Ugye, ne nézzen ki úgy George Lucas opusa mellett, mint valami nulla pénzből, nulla érdeklődéssel összegányolt iparosmunka, ami tulajdonképpen precízen le is írja a művet.
Robert Wise eleve nem vállalta, a helyére érkező Jack Smight sem ülte végig a lassan tíz hónapja húzódó utómunkálatokat, és meg sem térült a belefektetett energia: a Damnation Alley a stúdió történelmének egyik legnagyobb kritikai és anyagi bukása lett. Nem csak a kinézet volt problémás, nagyobb gond, hogy Smight filmje még ezeket letakarva is csak egy lapos, sima túlélős road trip, a túlélés dramaturgiájának teljes hiányával – hőseink kedélyesen cseverészik végig a filmet, borotválkoznak, fésülködnek, énekelnek, ami csak belefér. Természetesen különböző állomásokon felmerülnek veszélyhelyzetek, halálesetek, miegymás, de ha sohasem kedveljük meg őket, nincs meg a feszültség sem.
Hogy a Damnation Alley időnként mégis fel-felbukkan különböző listákon, mint lehetséges kultfilm (és talán nosztalgiában pácolt kiskedvenc), az annak köszönhető, hogy meglépett valamit, amit tulajdonképpen a könyv sem (illetve a már emlegetett Mad Max-et is beelőzi fél kanyarral ezzel): mutat nekünk egy fasza, csak erre a posztapokalipszikus alkalomra megtervezett és megépített verdát. A Landmasternek elkeresztelt tizenkét kerekű mostrum olyannyira tetszetősre (és ami még fontosabb: működőképesre) sikerült, hogy a stúdió gyakorlatilag kikövetelte főszereplőnek. És valóban, a jelenetek nagy részében ott áll vagy megy ez a sziluettről is felismerhető szerkezet, tapsolhatunk neki minden percben, mint a kisgyerekek Herbie-nek (forrásaim megerősítik, hogy Herbie jelenetei körül is volt valamiféle film és cselekmény, elvileg).
A Landmaster valóban fénypontja ennek a filmnek, olyannyira, hogy nagyon (nagyon) kínos vágásokkal és ismétlésekkel a film első felében úgy tesznek, mintha kettő lenne belőle, szerencsére nagyon gyorsan rektifikálják is ezt a kis narratív komplikációt, hogy csak egyre kelljen összpontosítani. És íme, minden szereplő ennek a katonai kirándulóbusznak a fedélzetén kumbajázik keresztül a világégésen – Dean Jeffries tervező mindent beleadott, hogy a futurisztikus kinézetű járgány furcsán forduljon, átmenjen minden kövön és vízen (anekdotáiban egyébként arra is kitér, miért nem vállalta a főszerepet Steve McQueen és hogy mennyi más probléma volt az olcsó forgatáson). És ez az ethosz eleinte kiterjedt másra is – a képre vetített élő skorpiók helyett voltak igazi, nagyméretű bábok, de hát semmi sem működött igazán.
Végül is a Landmaster keresztülvánszorog ezen a szerencsétlen filmen, amelyben véresen unalmas, statikus képsorok váltakoznak ugráló, pontatlan vágásokkal. Jerry Goldsmith igyekszik mindezt elvinni a vállán egy némiképp elegánsabb, hősidőket idéző sci-fis témacsokorral, de az eredmény így sem képes kompetens egésszé összeállni – egy Star Wars és egy Mad Max közé szendvicselve pedig esélye sem volt, hogy kiemelkedjen.
Nyilván, a rajongó szól ki belőlem, de Roger Zelazny regénye (az eredetileg a Galaxy Magazine 1967-es számában megjelent elbeszélés két évvel későbbi kibővítése) többet érdemelt volna, és attól tartok, ez a törés lehet az oka annak, hogy a többi könyvét sem láthattuk adaptációként – van bennem egy gyanú, hogy ellenkező esetben neki is lehetne egy Philip K. Dick-éhez hasonló kultusza (nem is lövök messzire ezzel, még közös regényük is van). A Damnation Alley, bár nem emelkedik ki az életműből, egy piszok jó kis könyv, egy piszok rossz kis film, együtt a kettő pedig egy érdekes esettanulmány szerzők, rendezők, díszlettervezők és stúdiók egészségtelen kapcsolatáról.
Hell Tannert sajnálom csak, aki egy kifejezetten izgalmas főhős lehetett volna, egy jó színésszel ráadásul dominálta volna jelenlétével az egész filmet – ott voltunk frissen az Szelíd motorosok és a Texasi láncfűrészes mészárlás után, Amerikában izzott a romlás, fokozódott a hidegháborús pánik, a cinizmus… olyan elegáns lett volna ezt egyenesebben, vadabbul adaptálni – abban az évtizedben ütött volna csak igazán.
Akárhogy is, Hell Tanner ott várja az érdeklődőket egy salátára olvasott, negyvenvalahány éves puhafedelű Sphere könyvecskében, valahol egy elfelejtett antikvárium hátsó polcán (vagy ha olyanom van, a farmerom hátsó zsebében), aki akarja, olvassa, aki nem, nem, mit érdekli az őt már. Ez passzol igazán csak hozzá, maradjon hát így – gyanítom, a mai filmgyártás elátkozott útját még ő sem tudná sértetlenül megúszni.