Ránéz az ember erre a tudja fene, miféle játékra, azt látja, hogy oké-oké, itt járt a nyugati fejlesztő, összelopta innen-onnan a divatos kis paneljeit, valószínűleg futni sem fog jól, lapozzunk, lapozzunk… ronda nagy tévedés volna így elütni a Hell Is Us-t. Hiába nincs egy jó pofázmánya, nem húzza ki magát, nem tűnik ki, és hiába… Folytasd az olvasást
Ha mindenki csinálja, nem lehet megbüntetni érte senkit – onnantól a büntető a bűnös. Egy reggel csak a visszahúzódó, introvertált kinézetű srácot találják a tanteremben. A többiek George Harrison Beware of Darkness-ére az éjszakában futkároznak. Úgy futnak bele a sötétbe, mint a mai magyar filmek fiataljai a Balatonba: szabadon, láncaikat levetve, miközben a zene azt… Folytasd az olvasást
Rendkívül egyszerű embernek tartom magam, ha meglátom, hogy a hazai mozik műsorra tűznek egy slasher-horrort, már rohanok is jegyet venni. Így tettem legutóbb is, mikor kiszúrtam, hogy bemutatásra került a legújabb Tudom, mit tettél tavaly nyáron film. A helyzet az, hogy a ’97-es első részt mindig is egy középszerű Sikoly-koppintásnak tartottam, a ’98-as folytatás pedig… Folytasd az olvasást
Mielőtt igazán a lovak közé csapnánk, tedd fel magadban az alábbi kérdést, kedves olvasó: Mikor láttál utoljára olyan folytatást egy fősodorbeli filmhez, ami teljes mértékből letolja a nézői és nagystúdiós elvárásokat, olyan vak elszántsággal járva a saját útját, hogy a kikacsintgató nosztalgiának még csak az árnyéka se vetül fel? George Miller valami ehhez hasonló irányba… Folytasd az olvasást
A magyar képregénypiac számomra furcsa hely. Évtizedente van egy nagy megindulás, hogy végre kiszolgáljuk az alapvetően szűk, de létező közönség igényét, hogy aztán megint visszatérjünk a csigatempóhóz. Persze beesik hozzánk egy Watchman, egy Usagi Yojimbo, a híresebb Batmanek, de ahhoz képest, ami mondjuk a lengyeleknél van, bőven van hova felkapaszkodni. Ezt a ciklikus folyamatot most… Folytasd az olvasást
A magyar képregénypiac számomra kicsit olyan, mint a Schrödinger macskája: Tudom, hogy van (mert azért hát mégiscsak 2025-öt írunk), de legtöbbször halvány lila gőzöm sincs mi történik ott, kik vannak benne, mik jelennek meg. Ezen tudatlanságomért talán nem fogok azonnal elkárhozni, mert sajnos a geekszféra ezen szelete az, mely kis hazánkban az underground legaljára van… Folytasd az olvasást
Furcsa belegondolni, hogy vannak egyes országok vagy kontinensek, ahol a horror, mint műfaj nem gyökerezett meg a filmgyártásban. Pedig különös, megmagyarázhatatlan dolgoktól, vagy csak magától a haláltól félni olyan alapvető emberi dolog, ami nincs határok közé szorítva, nálunk viszont mégis van kb három példa rá. Amerikának ebből a szempontból nem kell szégyenkeznie. Ott a kékgalléros… Folytasd az olvasást
Még akkor is, ha fárasztó látni a remasterek áradatát, jó látni, hogy a Capcom folytatja muzeális értékű régi címeinek portalanított portolását. Micsoda megjelenés ez is! Az Onimusha 2: Samurai’s Destiny nem csak a Capcom, de valószínűleg úgy összességében a PlayStation 2-éra utolsó nagy fixkamerás túlélőhorror-formátumú játéka volt a Resident Evil 0 mellett. Pedig nem horror… Folytasd az olvasást
Évekkel ezelőtt, mikor berobbant a streaming-forradalom, még azon az állásponton voltam, hogy ez az „online videotéka” akár még jó hatással is lehet a filmművészetre. Így visszagondolva, igencsak naiv voltam.A kezdetben persze ígéretesen alakultak a dolgok, hiszen a különböző platformok próbáltak szabadkezet biztosítani a hozzájuk igazoló alkotók számára és ezekből az együttműködésekből születtek olyan produkciók, melyek… Folytasd az olvasást
Mint egy megelevenedett metálalbum-borító. Így fogunk rá gondolni. Mielőtt ökölbe szorított kézzel mondanál egy hell yeah-t, megsúgom: nem dicséretnek szántam. A Doom: The Dark Ages grandiózus, festménybe illő jeleneteit leginkább háttérben kibomló díszletként használja, amit a játékos kaotikus harcjelenetei utáni csendes pillanatban szemlél egy félreeső szirt széléről. A Doom: The Dark Ages tehát nem sokkal… Folytasd az olvasást