Még akkor is, ha fárasztó látni a remasterek áradatát, jó látni, hogy a Capcom folytatja muzeális értékű régi címeinek portalanított portolását. Micsoda megjelenés ez is! Az Onimusha 2: Samurai’s Destiny nem csak a Capcom, de valószínűleg úgy összességében a PlayStation 2-éra utolsó nagy fixkamerás túlélőhorror-formátumú játéka volt a Resident Evil 0 mellett.
Pedig nem horror ez, annak ellenére, hogy centire követi a Resident Evil minden fogását. Az Onimusha egy démonos-szamurájos akció-fantasy széria, és ha nem lenne ennyire kötött formájú, akár az új Ninja Gaiden-részek előfutáraként is elmenne. De még nem tartunk ott. 2002-t írunk, egy évvel azután, hogy a Devil May Cry forradalmasítja a 3D-akciójátékokat, noha a jelek szerint még nem olyan magabiztosan, hogy más sorozatok kövessék. Az Onimusha egy lassabb, odafigyelést igénylő akciójáték, amiben nem a stílusos harc, hanem a feszültségterhes felfedezés dominál. Kétségünk ne legyen: a Capcom ereje teljében van itt, az atmoszférateremtés az első képernyőtől az utolsóig kimagasló minőségű.
Esik az eső. Kihalt faluba érkezik Dzsubei, egy mészárlás egyetlen túlélője, aki Nobunaga ellen esküdött bosszút. Démoni erő rejtőzik benne. Démoni erőkkel néz szembe. Később lakott területre érkezik, ahol kis közösségben talál segítőket, egy bázist, ahová visszatérhet, ami fejlődésének és utazásának központja lehetne… ám ez csak a játék első felére igaz. Ne siessünk elraktározni az itt szerzett pénzt, mert a játék egy pontján elmozdulunk ebből a közegből, és többé nem tudjuk hol elkölteni.
Dzsubei képes a leölt ellenfeleinek lelkét felhasználni és démoni („onimusha”) formát öltve különleges képességeket használni. A harcok és továbbjutást nehezítő feladványok mellett különféle segítőkkel találkozunk, akiknek mind megvan a maguk sztorija, a maguk élete. Döntéseinktől függően ők különféleképpen viszonyulhatnak Dzsubeihez – aki az egyik végigjátszásban hűen segít, az a másikban hátat fordíthat nekünk. Ezt leszámítva minimális szerepjáték-elemekkel gazdagíthatjuk arzenálunkat, hol tapasztalati pontok felhasználásával, hol tekercsekről tanult új mozdulatokkal.
Akárcsak a Resident Evil, az Onimusha is elvárja a játékostól, hogy többször leszaladja az egyébként nem túl hosszú kampányt, így lehet kiszedni belőle a teljes élményt. És akárcsak a Resident Evil-ben, itt is a hátborzongató, melankolikus részeket gyakran szakítják meg egészen bohóc figurák. Mégis, alapvetően egy komor, de reményteli történet bontakozik itt ki. Egy rég letűnt kor igazi kis remekműve, még akkor is, ha helyenként összecsapottnak vagy átgondolatlannak is érződik.
Ez az új remaster lényegében megőrzi a PlayStation 2-verzió minden erős tulajdonságát, az előre renderelt hátterek és az előttük mozgó 3D-modellek is mind nagyobb felbontáson, de változatlan minőségben szerepelnek itt – azért meg lehet mondani, hogy ezeket a képeket CRT-monitorra kalibrálták annak idején. Van még egy belső achievement-rendszer, amit menüből elérhetünk, de komolyabb extrák nem nagyon akadnak itt.Kíváncsi vagyok azért, hogy a harmadik részt is sikerül-e újra kiadni, főleg Jean Renóval (ő azt nyilatkozta, hogy nyitott rá), de ha nem, az Onimusha első két részének elérhetősége modern platformokon már egy örvendetes hír – pláne a készülő új rész tükrében. Engedjük el, hogy kissé fapados kiadvány, várjunk vele egy jó leárazást, de azt mondom, minden Capcom-rajongó (digitális) polcán ott a helye.