Évekkel ezelőtt, mikor berobbant a streaming-forradalom, még azon az állásponton voltam, hogy ez az „online videotéka” akár még jó hatással is lehet a filmművészetre. Így visszagondolva, igencsak naiv voltam.
A kezdetben persze ígéretesen alakultak a dolgok, hiszen a különböző platformok próbáltak szabadkezet biztosítani a hozzájuk igazoló alkotók számára és ezekből az együttműködésekből születtek olyan produkciók, melyek valószínűleg soha nem kaphattak volna zöld utat a nagy hollywoodi stúdióktól.
Hosszútávon azonban nem igazán lett profitképes ez a modell, hiszen a méregdrága szerzői darabok egyáltalán nem hozták a várt nézettséget/kattintást. Manapság pedig már ott tartunk, hogy a streamingen debütáló filmek többsége jobban emlékeztet egy silány ipari termékre, mintsem komolyan vehető mozgóképes alkotásra.
Egyik pillanatról a másikra jutottunk el az egyik végletből a másikba: napjainkban már a mennyiség sokszorosan felülírja a minőséget és bizonyos platformok vezetői nem is beszélnek félre, bátran felvállalják, hogy filmjeik többsége csak azért készül el, hogy a kedves fogyasztó minél több címet találjon a könyvtárban és a nap bármely pontján tudjon választani valamit az éppen zajló otthoni tevékenysége mellé. A legszomorúbb az, hogy ezek a futószalagtermékek már a forgatókönyv fejlesztésétől kezdve abban a szellemiségben készülnek, hogy az előfizetők akkor is megértsék a látottakat, ha épp ki kell ugraniuk a konyhába 10 percre, hogy belekavarjanak az ebédjükbe.
Ostoba párbeszédek, szögegyszerű, mégis, túlmagyarázott történet, műanyag képivilág és pocsék rendezés. Ezekből áll össze manapság a legtöbb streaming-produkció. Persze, a feldúsított kínálatban lehet azért találni gyöngyszemeket, de a már standartnak számító gyenge minőség miatt hamar elmehet az ember kedve attól, hogy a szemétdombon guberáljon azért, hogy rábukkanjon valami értékelhetőre.
Én legalábbis eljutottam oda, hogy nagyon ritkán nézzek streamingre gyártott filmet, de néha-néha azért akadnak olyan darabok, melyekre felkapom a fejem, mint például az AppleTV+ legújabb szösszenete, a The Gorge.
Akció-horror két mesterlövészről, akik egy titokzatos szurdokot tartanak megfigyelés alatt? Mindez tehetséges színészekkel a főszerepben (Miles Teller, Anya Taylor-Joy) és egy kompetens alkotóval (Scott Derrickson) a rendezői székben? Már venném is a mozijegyet! Ja, de a megtekintéshez elég csak lehuppannom a kanapémra és bekapcsolnom a televízióm? A francba! De a készítők névsora és a rejtélyes alapkoncepció volt annyira csábító, hogy végül adtam egy esélyt a The Gorge számára.
Már csak azért is, mert az Apple az, ami mintha még próbálkozna a minőség látszatának fenttartásával, hiszen minden egyes rosszul sikerült algoritmusfilmjükre (Ghosted) jut kettő igényesebb próbálkozás (Tetris, Finch). A történet főhőse tehát két mesterlövész (pontosabban egy tengerészgyalogos és egy bérgyilkosnő) akik egy szurdok mellett állomásoznak, egymástól elszeparálva. A feladatuk egyszerű: folyamatos megfigyelés alatt kell tartaniuk az alattuk elterülő mélységet és ha abból a felszínre merészkedne valami, azt azonnali hatállyal el kell pusztítaniuk. A parancs azt is tartalmazza, hogy a két fél semmilyen formában nem érintkezhet/kommunikálhat egymással, de ezt sikerül megszegnie a párosnak, sőt, elég hamar kialakul közöttük a kölcsönös vonzalom.
Az idillbe aztán szépen belerondítanak a „szurdok” lakói, akik egyenesen a poklot szabadítják rá a fiatal szerelmesekre. Ennél több konkrétumot nem szeretnék felfedni a sztoriból, hiszen ez tipikusan az a film, ami akkor működik igazán, ha a néző a lehető legkevesebb információval ül le elé. Persze, senki se számítson nagy megfejtésekre és óriási fordulatokra, hiszen a forgatókönyv nem csinál mást, mint ordas nagy sablonokat pakolgat egymás mellé, viszont ezeket a már jól bejáratott elemeket nem játssza ki az első fél órában.
Derrickson biztos kézzel adagolja a rejtélyeket, aprólékosan építi a feszültséget, kellő időt és teret biztosít a karakterek bemutatására, majd amikor beindul az akció, akkor kezdi kipakolni az asztalra a megoldásokat. Persze, mire a kezünkhöz kapjuk a válaszokat, addigra észrevehetjük, hogy a történet egésze bizony helyenként mellőzi a logikát és meglehetősen olcsó írói húzásokkal is rendelkezik.
Ezeket a negatívumokat azonban felülírja az igényes tálalás!
Ez a film nem csinál mást, csak egy innen-onnan összeollózott sztoriból formáz egy roppant szórakoztató műfajkavalkádot. Ezt az egész misztikus köntöst le lehetne hámozni a végeredményről és kapnánk egy sokadik B-kategóriás csörtét, ami nagyon hamar unalmassá válna. Viszont pont abban rejlik Derrickson alkotásának egyik legfőbb erénye, hogy érdekesen, mi több, izgalmasan tudja tálalni a már jól ismert sablonokat.
A cselekmény végig magára irányítja figyelmet, hiszen ahogy gyűlnek a kérdőjelek, úgy vágyakozhatunk egyre jobban a válaszokra, amiket aztán intenzív akciójelenetek közben/után kapunk kézhez. És mire kirajzolódik a komplett egész, akkor döbbenhetünk rá, hogy igazából egy profi blöff áldozatai lettünk. De ekkor már szinte felesleges a forgatókönyv hibáin rugózni, hiszen a válaszokig vezető út rendkívül szórakoztató.
A két főszereplő között működik a kémia, de külön-külön is működőképesek, pedig a karaktereik szintén nincsenek túlbonyolítva. De kapnak annyi időt, hogy felépüljön irányukba a szimpátiánk. Így amikor alászálnak az ismeretlen veszélyeket rejtő szurdokba, akkor már rögtön több tétje lesz az eseményeknek, mintha csak két, szegényesen felskiccelt papírmaséfigurát követnénk útjukon.
De mégis mi is várja odalent hőseinket? Ez maradjon titok, de annyit elárulhatok, hogy aki leül a The Gorge elé, az egy igazi műfajkavalkádot fog megtapasztalni, hiszen féktelen akcióktól kezdve elborult horrorszcénákon át a misztikus-thriller elemekig itt aztán minden megtalálható. Még romantikus szálat is tartogat a cselekmény (bár, ez kiderülhetett fentebb az ismertetőből) és az a vicc, hogy ez az őrült mix végül összeáll egy működőképes egésszé. Nem szeretném az egekbe magasztalni Derrickson-t (az Amikor megállt a Föld remake-et nehéz megbocsátani!), de jól láthatóan ő több egy átlagos iparosnál. Szépen fűzi össze a különböző stíluselemeket, ügyesen bánik a misztikummal és az akciójeleneteknél sem vall szégyent.
Helyenként persze akad egy-egy gyengébb CGI-effekt, de a csörték ezt leszámítva dinamikusak, átláthatóak és az elborult ötleteket sem mellőzik. Az eleinte ráérős tempóban hömpölygő rejtélyes, de egyben romantikus események hatását ügyesen fokozza Trent Reznor és Atticus Ross elektronikus hangszerelésű zenéje, ami a zúzás beindulásával együtt válik egyre agresszívebbé. Így maga az aláfestés is van annyira izgalmas, mint maga film. Ezek után talán kár tovább csűrni-csavarni a szavakat: a The Gorge egy igényes műfajturmix, ami tokkal-vonóval teljesíti a feladatát, azaz két órára kellemes, mi több, szórakoztató élményben részesíti a nézőjét. Egy kompakt, működőképes blockbusterhez ennyi elég is.
Kár, hogy ezt az alapból nem különösebben magas minőséget manapság már egyre kevesebb streaming-produkció tudja elérni, így érdemes megbecsülni Derrickson legújabb munkáját. Ki tudja, mikor érkezik az online-térbe ismét egy hasonlóan korrekt darab?