Furcsa belegondolni, hogy vannak egyes országok vagy kontinensek, ahol a horror, mint műfaj nem gyökerezett meg a filmgyártásban. Pedig különös, megmagyarázhatatlan dolgoktól, vagy csak magától a haláltól félni olyan alapvető emberi dolog, ami nincs határok közé szorítva, nálunk viszont mégis van kb három példa rá. Amerikának ebből a szempontból nem kell szégyenkeznie. Ott a kékgalléros melós mentalitással készített, közepesen erős, egyetlen alapötletét maximálisan kisajtoló, populista horrorfilm már lassan fél évszázada Hollywood megroppanthatatlan gerinccsigolyája. Jöhet télen-nyáron, májusban vagy októberben, egy évtizede tetszhalott állapotba merevedett franchise új darabjaként, a nép menni fog rá. Főleg akkor, ha jól csinálod meg.
Erre kitűnő példa a frissen kijött Végső állomás: Vérvonalak, ami cirka 14 éves szünettel követi az anyagilag sikeres, de kritikailag már alaposan megtépázott ötödik epizódot. Az azóta eltelt másfél évtizedben bekövetkezett annyi paradigmaváltás a műfajtörténetében (és nem feltétlenül a jó irányba), hogy egy új Végső állomásra is könnyű úgy tekinteni, mint a visszarántó mentőövet abba a korszakba, amikor a horror szórakoztató volt. Szégyentelen, pofátlan, akasztófahumorú, nem pedig morózusan beborult, papírízű, hamuszagú gyászmenetek (lásd idénről pl. a The Woman in the Yard-ot), amit az „elevated” jelzővel próbálnak művészinek eladni. Miközben az első három rész, de még a Vérvonalak is köröket vernek ezekre technikailag és hangulatban is. Nemcsak a szimpla nosztalgia beszél belőlem és másokból, ezek a filmek mindig is jók voltak.
Leginkább azért is, mert alapötlete szinte tálcán kínálja a lehetőséget a filmeseknek, hogy az emberi elmúlás leggroteszkebb és legbrutálisabb változatait mutassa be. Képzeld el, hogy a Halál, mint olyan nemcsak fogalom, hanem egy létező természetfeletti entitás, ami képes úgy manipulálni a körülötted lévő dolgokat, hogy azok láncreakciója végül sírba juttasson. Főleg akkor, ha keresztülhúztad a korábbi tervét, ami szerint meg kellett volna halnod, de nem tetted. Mintha Jason Voorhees vagy Mike Myers, egy éterben lebegő, sértődött telepata lenne, aki már juszt azért is megpróbál egy házból kieső téglával fejbevágni, farrönkkel széttrancsírozni vagy a grillsütöddel felrobbantani. A hétköznapi balesetek érthetetlen abszurditásából faragnak Rube Goldberg-szerű szekvenciákat ezek a filmek, ahol a feszültséget nem az generálja, hogy mikor ugrik ki a gyilkos, hanem hogy rálép-e a szerencsétlen arra az üvegszilákra, ami miatt legurul a lépcsőn, onnan egyenesen egy szemétdarálóba zuhanva.
Ezek a filmek és a Vérvonalak is, a legőszintébb, gonosz élvezettel tapicskolnak a belsőségekben, a filmes antirealitásban, ahol csak az író-rendező kreativitása szab határt, hogy meddig mehetnek el. A formula adott: Van egy szereplő, aki a jövőbe látás képességével van megátkozva, hogy előre látja miben fog és a körülötte lévők meghalni, a következő 90 perc pedig ennek kicselezéséről szól. Ezúttal egy fiatal egyetemista képében (Kaitlyn Santa Juana), akinek a kiterjedt, népes rokonsága kerül célkeresztbe egy évtizedekkel ezelőtti kicselezés miatt De ha már ötször ellőtték ezt a sztorit, akkor hogy nem lesz megfáradt és unalmas hatodjára sem? Köszönhető ez legfőképp a filmet dirigáló Zack Lipovsky – Adam Stein, akik pontosan azt a fiatalos vitalitást és bizonyítani vágyást viszik bele, ami sokkal nagyobb löketet tud vinni egy filmnek, mintha egy megfáradt iparosnak lett volna kiosztva.
Lipovsky és Stein energikus rendezése, vizuálisan erős képei (a CGI lóláb ugyan a filmeleji tornyos szekvenciánál jócskán kilóg, de a szériában mindig is voltak ilyen pillanatok), a kellően gusztustalan és praktikus effektekkel prezentált halálnemek mellé, a Vérvonalak abból is jól hasznot húz, hogy ügyesen átugorja a leagcy sequel-ek főbb medvecsapdáit. Úgy utal vissza a korábbi részekre, hogy nem ismétel, nem kíván valami agyament szubverziós játékot tolni az elvárásainkkal, nem lépi át azt a határt, ahol már magához képest is túl ostoba lenne. Ráadásul ügyesen még azt a kártyát is kijátssza, hogy a haláltól való rettegés paranoiáját, amikor a szeretteid védelme átmegy megfojtásba és traumáid átadásába, sikeresen beleépíti egy multigenerációs családi melodráma köntösébe. Ahol azért is lesz könnyebb dolga a halálnak, mert senki sem kívánja a másikat meghallgatni, csak miután már keresztülment a családfő fején egy fűnyíró (bocsánat, ha ezt éppen étkezés közben olvastad).Egyszerre kíméletlen, tempós, kikapcsoló és megborzongató, koranyári kikapcsolódás a Végső állomás: Vérvonalak, az a limitált ambícióit jól kihasználó zsánerfilm, ami régen standard volt. Ma már sajnos már inkább kivétel. Tony Todd utolsó szereplése pedig méltó búcsú egy ikonikus karakterszínésztől.