Cápali és a többiek: Öngyilkos osztag 2

A Suicide Squad tényleg a nyár legszórakoztatóbb és legviccesebb filmje. De csak azért, mert ennek a nyárnak a filmjei, mint ahogy a nyár maga is, egy füstölőben fellógatott vizihullára emlékeztetnek, annak összes szociális könnyedségével, fesztelenségével, je ne sais quois-jával együtt. Ha a filmvilág jelenlegi termése testesíti meg valóban az eszképizmus utolsó bástyáját, hát feleim, akkor… Folytasd az olvasást

Fajelmélet: Elemi ösztön

Ez az a film, amire Verhoeven összes munkája, még a későbbiek is, kifut, a rendező szociáldarvinizmusának fináléja, amikor a munkásosztályt végképp jól át- és szó szerint megbasszák, ahogy a kapitalizmusban az már csak szokás. Hogy manapság Hollywoodban hasonló filmet gyártsanak, teljesen kizárt, még a régi Hollywood is csak nehezen engedte az ilyesmit, hirtelen csak Schreader… Folytasd az olvasást

A lényeg: The Evil Dead

Több különböző szempontból is az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példa arra, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül és elnyomja a lélegzetünk, lerázzuk a rohadékot magunkról, majd új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán… Folytasd az olvasást

Istengenerációk: Jupiter öröksége

Szeretik Mark Millar szemére vetni, hogy a kommersz cinizmus papírpénz-bűze lengi be egyik-másik munkáját, hogy szaglik belőlük Hollywood megcélzása, hogy képregényei néha csak forgatókönyv-treatmentek, amelyek kizárólag azért készültek, hogy később megfilmesítsék, meg-tévésorozatosítsák őket. Van benne némi igazság. Szerencsére ez a Jupiter örökségében nem érződik – itt össz annyi a zavaró, mikor Millar libertariánus baromságai beszüremkednek… Folytasd az olvasást

Slasher-klasszikusok #10: Absurd

A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva „dzsoggol” át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki… Folytasd az olvasást

Vattacukor és pofon: Balekok és banditák

Ez az 1983-as film (eredeti címe: Winners and Sinners) az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es klasszikus, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Missionnál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My… Folytasd az olvasást

Slasher-klasszikusok #9: Sleepaway Camp

Sosem értettem Marty McFly és a doki miért kívánkoztak el a nyolcvanas évekből, másnéven minden idők legszuperállatbaróbb évtizedéből. Neonszínű divat, glasznoszty, Duran Duran és Bravo… Most hogy így belegondolok, talán mégis Mártiéknak volt igaza. Felesleges tagadni, hogy a nyolcvanas évek legjellemzőbb mozis vadhajtása nem az afgán neorealizmus, hanem a slasherfilmek voltak. Sean Cunningham 1980-ban toccsant… Folytasd az olvasást

Slasher-klasszikusok #8: Rituals

Egészen a 2010-es évek elejéig, pontosabban amíg a Code Red ki nem adta dvd-n, ez a kanadai suttyó-slasher (eképp próbálom, a magam szerény eszközeivel a „backwood-slasher”-alműfaj elnevezését megmagyarítani) a Rituals szinte csak a legelvetemültebb horroristák előtt volt ismert. Bár ha jobban belegondolok, attól még, hogy kihozták dvd-n, pár évvel később pedig blurayen, a helyzet ugyanaz… Folytasd az olvasást

Posztmodern, ügyesen: Ház az erdő mélyén

Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint leírnám, máris érthető lenne az olvasók jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik. 2011. 2012 boldog időszak volt Whedon karrierjében: aratott az Avengersszel, és a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje… Folytasd az olvasást

Pro-life: Az árva

Efféle grand guignol, groteszkbe hajló, rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán, vagy talán már nem is készítenek az amerikaiak. Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de elveszíti. Anyai érzéseinek lelki termőföldet (bocs) keresve – mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek… Folytasd az olvasást