Istengenerációk: Jupiter öröksége

Papír

Istengenerációk: Jupiter öröksége

Istengenerációk: Jupiter öröksége

Szeretik Mark Millar szemére vetni, hogy a kommersz cinizmus papírpénz-bűze lengi be egyik-másik munkáját, hogy szaglik belőlük Hollywood megcélzása, hogy képregényei néha csak forgatókönyv-treatmentek, amelyek kizárólag azért készültek, hogy később megfilmesítsék, meg-tévésorozatosítsák őket.

Van benne némi igazság. Szerencsére ez a Jupiter örökségében nem érződik – itt össz annyi a zavaró, mikor Millar libertariánus baromságai beszüremkednek a történetbe. Ezektől eltekintve a Jupiter öröksége az egyik legtisztábban szórakoztató, legjobban megírt és megrajzolt szuperhős-képregény az uccsó tíz évből. Annyira magával ragad, magával sodor, amennyire csak a legjobb sztorik tudnak. Vannak mozzanatai, amelyek olvasása során önkéntelenül felnevetsz majd, és vannak olyan pillanatai, amelyek annyira coolak, hogy kizárólag az állítólagos felnőttséged akadályoz meg abban, hogy lelkesedésedben bele ne bokszolj a levegőbe. Millar ennyire tehetséges, és a rajzoló, Frank Quitely ennyire – nincs jobb szó rá, mert semmi sem passzol rá jobban – zseniális.

A történet felütése a klasszikus ponyva magazinok expozícióit idézi, ami érthető, hiszen a történet a ponyva magazinok fénykorában, a 30-as évek elején kezdődik, amikor amerikaiak milliói kerestek menekvést, akár csak mentális menekvést a gazdasági válság pokla elől, és ha ezt egzotikus fantasy-sztorik lapjai között találták meg, hát annál jobb. Sheldon Sampson és barátai, valamint öccse egy aprócska, térképeken sem jegyzett trópusi sziget nyomát kutatják. A hely álmokon és víziókon keresztül hívogatja Sheldont, hogy miért, azt a férfi maga sem tudja megmagyarázni.

Mikor végre rábukkannak, a hely és lakói szuperképességekkel ruházzák fel a kalandvágyó társaság összes tagját, ők lesznek a Föld szuperhőseinek első generációja. Koruk világnézeti ideáljai hajtják tetteiket, az emberiség megsegítése elsődleges céljuk, ami leszármazottaikról, a jelen szuperhőseiről már enyhén szólva nem mondható el. Persze az elkerülhetetlen konfliktus nem pusztán generációs ellentéteken alapul – Sheldon legnagyobb vetélytársa a saját öccse lesz…

Millar fantasztikusan ért ahhoz, hogy a történetet hogyan kell “szélesvásznú” pillanatokkal és jelenetekkel teleszórni, illetve azokat hogyan kell időzíteni. Ezek a csúcspontok gyakran korrozívan sokkolóak, de többek között pontosan efféle pofátlan hatásvadászat által lehet egy ehhez hasonló sztorival emlékezeteset alkotni. A bonyolításnak és a fokozásnak is mestere, úgy hajtja az őrületesen szórakoztató sztorit a roncsolós, már-már világpusztító finálé felé, ahogyan kollégái közül csak kevesen tudnák. Ha egyáltalán.

Quietly, aki véleményem szerint a legtehetségesebb jelenleg dolgozó képregénygrafikus, Moebius legügyesebb Amerikai “tanítványa”’ (ezt nem tudom biztosan, mindössze a stílusa alapján találgatok, ami az amerikai iskolára egyáltalán nem hasonlít, viszont minden megoldásával idézi az európait.) Bizonytalan, szinte törékeny, mégis gyönyörű figuráinak elképesztő a dinamizmusa, amelynek ábrázolására a szenzációs, epikus akciójelenetekben szükség is van. Quitelynál az egyénnek és a környezetnek az elképesztő, hajlékony és részletgazdag organikussága a képregénykockák által közvetített látványt szinte freskószerűvé teszi. Elhiszed, hogy istenek tépik a lapokat.

A Netflix feldolgozást nem láttam, állítólag lassú szar. A képregény épp ellenkezőleg.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Még több Papír

Vissza