A Suicide Squad tényleg a nyár legszórakoztatóbb és legviccesebb filmje. De csak azért, mert ennek a nyárnak a filmjei, mint ahogy a nyár maga is, egy füstölőben fellógatott vizihullára emlékeztetnek, annak összes szociális könnyedségével, fesztelenségével, je ne sais quois-jával együtt. Ha a filmvilág jelenlegi termése testesíti meg valóban az eszképizmus utolsó bástyáját, hát feleim, akkor eléggé meg vagyunk baszva.
Gunn többre képes annál, amit itt mutat. A Guardians of the Galaxy a mai napig a legügyesebb Marvel film, attól függetlenül és azzel együtt, hogy a Marvel filmek 99%-a gyérebb mint a magyar kormány LGBTQ-politikája. Gunn, ha összeszedi magát, eredetibb, szubverzívebb mint a sok jól megfizetett barom, akik mind a Marvel-tanyán húzzák az igát. Gunn a Trománál éretségizett (összes filmjében van Lloyd Kaufman-kameo, a Suicide Squadban mint sleazy strici bukkan fel a Troma feje egy félmásodpercre), és a munkáiban hozza is a Tromára jellemző üdítően ízléstelen zabolátlanságot, amely veleszületett humorérzékével és az elvárásokat kifacsaró történetmesélési tehetségével párosulva a szuperhősfilm-rendezők messze legjobbjává tette.
A Suicide Squad (a másodikről van szó, természetesen – az elsőről, amit David Ayer rendezett, ha nem szükséges, nem beszélünk) olyan mint a Guardians of Galaxy félárbócon. Igazából leginkább Gunn legjobb filmjére, a perverz Super-re emlékeztet, vizualitásában és vérmocskosságában egyaránt, csak a Superben, ebben a fekete komédia mezsgyéjén trappoló pszichodrámában a sötét, digitális fényképezés és a body-in-pieces tombolás tematikailag jobban a helyén volt. A gore meg Gunn blikkfangjai itt is a hátukon cipelik a filmet, de a figurák és a sztori cinizmusa, gyakori sötétsége mindig valahogy lefékezi az egész érzelmi lendületét. Ez akkor a legfeltűnőbb, amikor a film a szolidaritás multiplexes megfelelőjét szeretné a nézőből kifacsarni, mikor a film érzelmileg mélyen elkúrt karakterei megnyílnak, és a tömeggyilkos szociopaták közszemlére teszik megtépázott szívüket. Vállrándításon túl mást nem kapnak cserébe.
A finálé látványos és tele van valóban emlékezetes pillanatokkal, amelyek Gunn műfajszeretetének (a scifiről és a horrorról beszélek, nem a szuperhősfilmekről) és fantáziája játékos gátlástalanságának köszönhetőek. Újra csak: ő az egyetlen szubverzivitásra hajlandó és képes szuperhősfilm-rendező (ez most már NAV-os TEÁOR tevékenység, utána is nézhetsz) – ezért a jelenlegi filmes szituációban, amelyben a blockbusterek csiricsáré zajgépekké züllöttek, akár még hálásnak is kellene lennünk. Ez mégsem megy: a Suicide Squad sötét cinikussága úgy követel szeretetet maximum skicc-szinten létező figurái iránt, hogy nem dolgozik meg érte. In your face és bombasztikus és hozza a Gunn féle poénokat meg vicces csavarokat, egy-két vizuálisan lehengerlő képet is mutat, az igaz, de belül majdnem ugyanúgy kong, mint a mindenkori Marvel film. Visszakanyar: Gunn ennél többre képes – persze aki Scorsését ekézi, attól lehet, hogy tényleg ez a maximum elvárható, és a Guardians of Galaxy volt az anomália.