Egészen a 2010-es évek elejéig, pontosabban amíg a Code Red ki nem adta dvd-n, ez a kanadai suttyó-slasher (eképp próbálom, a magam szerény eszközeivel a „backwood-slasher”-alműfaj elnevezését megmagyarítani) a Rituals szinte csak a legelvetemültebb horroristák előtt volt ismert. Bár ha jobban belegondolok, attól még, hogy kihozták dvd-n, pár évvel később pedig blurayen, a helyzet ugyanaz maradt… Frank Trebbin Angst sitzt neben dir (A félelem melletted ül) című, legendás, gigantikus terjedelmű horror-enciklopédiája és Stephen King Magyarországon is megvásárolható Danse Macabre-ja, meg úgy általában minden kritikai publikáció dicséri.
A Rituals a kanadai exploitation-hullám csúcsán, 1977-ben készült. Peter Carter filmje, mint a suttyó-slasherek általában, John Boorman remekműve, a Deliverance (Gyilkos túra) által lefektetett alapokra épít, ám társaitól különbözik abban, hogy egyrészt a forgatókönyve a műfaji átlagnál sokkal kidolgozottabb, másrészt színészeinek alakítása is kiváló.
Ugyanakkor Carter, Boormannal ellentétben a hangsúlyt nem a természet és a városi ember ellentétére helyezi, ő nem egy allegóriát igyekszik vászonra vinni. Hősei egy csapat orvosprofesszor, akik műhibáik emlékét, illetve az ezzel járó lelkiismeret-furdalást igyekeznek elűzni évről évre megrendezett macsótúrájukkal. Az istenkomplexusos kanfalkát a mindig remek Hal Holbrook vezeti (RIP), de megtaláljuk köztük a kanadai Lawrence Dane-t is, aki pl. a Scanners-ben domborított emlékezeteset. Embertársaikhoz való hozzáállásuk, mint az orvosoké általában, hideg és vércinikus, ám kegyetlen vicceik a torkukra forrnak, mikor egy ismeretlen elkezdi őket levadászni. Az egyre szorongatottabb helyzet által kierőszakolt, interperszonális csatáik fedik fel a témát, amibe a film szike-mód belevágni vágyik: a morális abszolútumok és az etika összecsapását szeretné kielemezni, természetesen a ló túlsó oldalára való áteséstől tartózkodva, egy exploitation film keretei között.
Először a csizmáiknak vész nyoma. Kellemetlen dolog a kegyetlen kanadai vadon közepén, sőt már-már végzetes. Ám ez csak a kezdet, mert akárki is jár a nyomukban, ezután kapcsol csak rá, és módszerei teljesen elvadulnak: egy precízen elhelyezett méhkassal, valamint egy medvecsapdával (szenzációs jelenet) kaszabolja tovább hőseinket, akiknek csak akkor lesz napnál világosabb, hogy valaki vadászik rájuk, amikor rátalálnak társuk levágott fejére.
Ami a filmből a korábban már említett kiváló színészeken kívül nagyszerű horrort csinál, az a hihető dialógusokat és reális figurákat teremtő forgatókönyv. Részben. Mert bár a Rituals nem fetreng a kiontott vérben, időnként olyan vehemenciával lép a kegyetlenség gázpedáljára, hogy az embernek elakad a lélegzete (az effekteket Carl Fullerton készítette, aki később olyan filmekben volt maszkmester, mint az 1980-as Péntek 13, vagy a Bárányok hallgatnak). A gyilkos, az orvosok mindent félvállról vevő attitűdjének áldozata, illetve az ő szomorú históriája átérezhető, fájdalmas szálat fűz a történetbe, és meghökkentően erős kérdéseket ad fel a nézőnek egyéni felelősségről, illetve szimplán az empátia fontosságáról.
Carter rendezése szintén dicsérni való: sikerül a környezetet pont annyira fenyegetővé tennie, mint az orvosok életére törő őrültet. A sötét, ősidőkből hátramaradt erdő, a robogó vizű folyók, a kopár hegyek, amelyeken át kell vágniuk, épp azt a fajta személytelenségre törekvő rosszindulatot sugározzák, amely az orvosok lényének is sajátja. A reménytelenség vidékén túráznak ezek a morálisan elveszett emberek. Megváltoztathatja-e bármelyiküket is ez a tortúra, ez a rituálé? Már ha közülük egy is életben marad.
A film rendkívül izgalmas – az alkotók igazi hozzáértéssel fonják a suspense hálóját, amelynek a közepére a finálé fekete-rettenetes pókját biggyesztették. Maga a finálé is csak aláhúzza a film alaptémáját, azt, hogy az önfejűség és az önzőség szabotálja, az intellektuális felsőbbrendűség illúziója pedig éppenséggel nem garantálja a minőségi emberlétet.
A Rituals egy fantasztikusan jól sikerült un. „sleeper” – olyan film, amelyet kevesen ismernek, pedig megérdemelné, hogy sokkal több rajongója legyen. Kegyetlen slasher erkölcsről, felelősségről, lelkiismeretről, megbánásról – tele medvecsapdákkal, lefejezésekkel és kurva méhkasokkal.
