Stephen King újranézése #7: Tűzgyújtó

Film

Stephen King újranézése #7: Tűzgyújtó

Mark L. Lester filmjének örök helyet biztosít a popkultúrában, hogy ez volt az első mozi, amelyben ellenőrizni lehetett az E.T.-t követően, hogy Drew Barrymore valóban annyira különleges-e a nemcsak huszadrangú szerepekre alkalmas hollywoodi gyerekszínészek sorában. Nos, valóban az volt: az ekkor még mindig csak 9 éves gyereklány az akaratával tüzet gyújtani képes Charlie szerepében gazdagabb belső életet közvetít a nézőnek, mint, mondjuk, a mellette kavaró Martin Sheen, és nem is lehet kérdés, hogy valódi rendezői irányítással akár egy teljes filmet is el tudna cipelni törékeny kis vállain. Nagy kár, hogy a Tűzgyújtóban ezt a támogatást egyáltalán nem kapja meg.

De legalább nincs egyedül ezzel: ennyire és ennyi szinten magára hagyott produkciót valóban ritkán látni. A nyitójelenet szinte tanítanivaló ebből a szempontból: apa és lánya menekül a nyílt, forgalmas utcán az üldözőik elől, és a jelenetből minden feszültség, minden dinamika hiányzik a kameramozgást, a vágást és a színészek teljesítményét is beleértve, de olyan szinten, hogy hőseink mintha egy Romero-zombifilm statisztériájából csoszogtak volna át ide. A lüktetés, az elevenség szinte totális hiánya és az abszolút tanácstalanság a későbbiekben is mélyen jellemzi a filmet, pedig ez a történet a hibáival együtt is többet érdemelt volna.

A különleges képességekkel megvert szülők úgyszintén különleges képességgel vert kislányának fabulája ugyanis legalább három izgalmas lehetőséget feldob a magasba. Egyrészt ott van a kontrollálhatatlan erőkkel szándéktalanul okozott károk és az ebből fakadó bűntudat nagy (nagyon nagy, Lester és, bocs, de King erejét és képességeit is messze meghaladó) témája, aztán a kis Charlie mint mindenféle, a társadalom által veszélyesnek ítélt „másság” metaforája (bármikor beszállhatna például X professzor mutánsai közé, akik úgyszintén az örök másságot képviselik), végül pedig a furcsa, változó, a szülei számára szinte idegenné, démonikussá váló gyerekek kérdésköre, ami a filmművészetben különösen lánygyerekek esetében termékeny téma, gondoljunk Az ördögűzőre, vagy Brian De Palma remek King-adaptációjára, a Carrie-re, amelynek a Tűzgyújtó amúgy is halovány másolata. A film a feldobott labdák közül egyet sem csap le, sőt még csak nem is kalimpál feléjük: egyszerűen észre sem veszi egyiket sem.

Különös módon a Tűzgyújtó még így sem teljesen nézhetetlen menet. A film második fele, amelyben a kis Charlie-t és apját a Műhely nevű titkosszolgálati csoport telephelyére viszik, és ott mindenféle kísérletnek vetik alá, az alkotói szándékoktól függetlenül válik felettébb érdekessé, mert a néző nem azt látja, hogy gonosz kormányzati ügynökök vegzálnak egy szerencsétlen kislányt (noha a könyv/forgatókönyv alapján ez lenne a cél), hanem hogy Charlie végre olyan közegbe került, ahol akarnak és tudnak is kezdeni valamit a saját magára és a világra egyként igen veszélyes képességeivel. A néző így egyszerre szurkol azért, hogy ne sikerüljenek a Rainbird nevű „főgonosz” (csak idézőjelben, mert George C. Scott joviális alakítása abszolút megcsúfolása a King-regényben megteremtett sötét karakternek) zűrzavaros tervei a kislánnyal, ugyanakkor, ha lehet, az apja se tudjon újból világgá szaladni vele.

Miről is van itt akkor szó? A nézőnek, ahogy nyilván a film alkotóinak, alapvetően fogalma sincs, és amikor ráadásképp Rainbird a filmben mindenféle megalapozás nélkül nyilvánvalóan pedofil hajlamokat mutat fel (egy jelenetben például megfogdossa a kis Charlie lábát), végképp elveszítjük a fonalat. Pedig, mint mondtam, még ez a film legjobb része: van benne egy csipetnyi Cronenberg-hangulat, néhány beállítás pedig Carpentert is képes megidézni, aki eredetileg rendezte volna a filmet, pláne, hogy ezekhez a jól komponált szélesvásznú (álló)képekhez a zenét jegyző Tangerine Dream is összeszedi magát, és az addig folydogáló NDK-pornótémák helyett valami feszültebbet produkál. Lényeg a lényeg: úgy 17 értékelhető (ha nem is értelmezhető) perc biztosan van a filmben.

A vége aztán ismét arcpirító, Charlie, akárcsak pár évvel korábban Carrie (mínusz elevenség, izgalom stb.), elszabadul, megöl egy csomó embert, köztük egy sor ártatlant, aztán mint aki jól végezte dolgát, békésen és háborítatlanul megtér fogadott nagyszüleihez, akiket egyébként csak néhány nappal korábban „ismert meg” ismeretségük masszív fél napja során. Drew Barrymore ennél sokkal jobbat érdemelt volna, de biztos nem a mozikban soron következő King-adaptációt, az 1985-ös Macskaszemet; Mark L. Lester egy évvel később legalább vezekelt a Schwarzi-féle Kommandóval az itt elkövetett, gyalázatos alkotói bűncselekményeiért.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza