Mit csinálsz akkor, ha az asztalodon tornyosuló kokain hegyből orrodat éppen hogy csak kiemeló stúdiómenedzser vagy, és az egykori Playboy-modellből előavanzsált asszisztensed behozza neked a nyári filmjeitek bevételének kimutatását? Azt látod, hogy már eleve ígéretesnek látszó nagy dobásotok megdöntött minden bevételi rekordot. Akkora siker, hogy az 1975-ös év tengerparti turizmusának országos mérlege negatívba billen a filmnek köszönhetően.
Szóval mit csinálsz? Természetesen berendeled a folytatást. A leforgatásával lesz azért problémád. A megasiker zsenigyerek rendezőjének semmi kedve újabb bőrt nyúzni le a témáról (“A folytatások nem többek olcsó bűvésztrükköknél”, nyilatkozta anno az Indiana Jones-sorozat későbbi állandó direktora.). Ráadásul a film Nagy, Fehér Gonosza cafatjaira robbant a fináléban. Szerencsére az első akadályt lendületből megugrod: a hetvenes évek egyik legjobb, alacsony költségvetésű horrorfilmjének, a Let’s Scare Jessica to Death (1971)-nek a rendezője, John D. Hancock vállalja a rendezői feladatot.
Csak azért, hogy a forgatás megkezdése után pár nappal úgy rúgják ki, mint macskát szarni. Helyét a francia származású Jeannot Szwarc veszi át, egy, a parancsoknak fejet hajtó jómunkásember, aki a Cápa 2 után egyetlen emlékezetes filmet készít, az 1984-es Supergirl-t, ami arról híres, hogy a mai napig az egyik legrosszabb szuperhős-cucc. A jelenlegi felhozatal minősége láttán azért ez elég nagy szó. A Cápa 2 posztere természetesen már a forgatás előtt elkészül, rajta a híres, sokat sejtető tagline: “Mikor már azt gondoltad, biztonságban vissza mehetsz a vízbe…” A pontpontpont a lényeg.
Jeannot Szwarc Cápa 2-je kevésbé folytatása, mint inkább megismétlése Spielberg Cápájának. Már megint egy óriási fehércápa kezdi tizedelni Amity városka fürdőzőit, és már megint csak Brody rendőrfőnök képes átérezni, mekkora a veszély. Vaughn polgármester ezúttal sem hajlandó együttműködni Brodyval. Szerencsére a forgatókönyv képes valamennyire elmélyíteni Brody figuráját, érzékeltetni próbálva hogy az, amin keresztül ment az első filmben micsoda traumát okozott neki. Már annak a gondolatától, hogy újra egy cápával kell szembenéznie, kiüt rajta a PTSD. Olyannyira kivan idegileg, hogy megkérdezi egy tengerbiológustól: vajon van-e arra esély, hogy ezt az új cápát a korábbi cápa hívta segítségül akkor, mikor megérezte, hogy neki befellegzett? A forgatókönyv több átíráson is átesett.
Roy Scheider következő szerepe a Szarvasvadászban lett volna, de onnan kiszállt. Ekkor a Universal a nyakára lépett, és a szerződésüket lobogtatva kényszerítette, hogy játssza el a Cápa 2 főszerepét. Érdekes módon Scheider a figurát éppenhogy egyfajta vietnámi veteránként játssza, akit a trauma pszichésen megrokkantott. A paranoia, amit a láthatatlan ellenség kelt benne, életének minden percét megfertőzi. A hobbija pisztolygolyók ciánba mártogatása. Mikor egy halraj árnyékáról azt hiszi, ez maga a cápa, elkezd az óceán vizébe lövöldözni. Scheider alakítása kiváló – sajnos a rendezővel utálták egymást mint a szart. Scheider úgy próbálta kirúgatni magát, hogy állandóan a hotelszobájában randalírozott. Nem járt sikerrel.
Brody kénytelen túltenni önmagán, akkor, amikor a vadon szava hívja. A kölykei élete megvédésének ősi ösztöne zavarja ki végül a vízre. Gyerekeit és azok barátait a cápa mintegy túszul ejti, az óceán közepén körülöttük körözve lesznek a foglyai. Így intéz az állat kihívást az emberhez, mintegy párbajra hívva a férfit. Mint koncepció, jó nagy baromság, és tényleg olyannyira a kommersz hatásra van kihegyezve, hogy mögéje látni semmi különösebben mitikusat nem lehet – ettől függetlenül Szwarc megteszi a tőle telhetőt, és igyekszik feszültséget csiholni ebből a totális abszurditásból. Persze csodát tenni nem tud, főleg egy olyan forgatókönyvnél, amelyben a cápa megragad egy helikoptert és behúzza a víz alá… A cápavacsoraként beáldozott fiatal színészek a nyolcvanas évek slasherfilmjeinek figurakliséit vetítik előre: van köztük buta jock, megmentendő szűzlány és scream queen.
A forgatás maga, Scheider balhézásától eltekintve is problémás volt. A polgármestert játszó Murray Hamilton idő előtt otthagyta az egészet, mivel a halálos beteg felesége mellett akart lenni. A nyílt vízi forgatást egy igazi cápa zavarta meg, amely, mintegy az írott szó beteljesítéseképpen, megpróbálta levadászni a stábot – egyik másik beállításban a fiatal színészek halálfélelme nagyon is valós. A fináléban főszerepet kapó, aprócska szigetre épített reléállomást pedig, mivel csak kellék volt, egész egyszerűen elvitte a víz. A stáb egyik reggel azzal üdvözölte a rendezőt, hogy a sziget “útban van Kuba felé”… Ettől függetlenül a finálé a film legügyesebben megrendezett jelenete, amely már-már képes túllépni a szkript butuskább ötletein, és feszültséget csihol. A finálé hatását sokban segíti John Williams szenzációs zenéje. Ebből az egy szempontból a Cápa 2 túltesz elődjén: Williams soundtrackje itt kidolgozottabb, terjengősebb, a lehető legjobb értelemben.
A Cápa 3 és a Cápa 4 minőségi szempontból olyan, Marianna-árok szerű mélypontoknak bizonyultak, olyan a lefelé húzó erejük, hogy Szwarz filmjét sokan egy kaptafára veszik velük, pedig nem érdemli meg. A Cápa 2, bár sok benne a nevetséges fordulat, kompetens kommersz, tele a forgatókönyvet megszelidíteni vágyó alakításokkal. Félelmetesnek persze abszolút nem félelmetes, de a maga módján – nem feltétlenül úgy, ahogy szánták – nagyon is szórakoztató.