Nincs ezen mit szépíteni: ha egy-két kivételt tudunk is említeni a műfaj nagy korszakából (mindenekelőtt a Johnny Guitart, illetve kisebb fenntartásokkal a The Furiest, a Negyven fegyvert vagy a Hannie Cauldert), a nőket mint aktív, cselekményalakító, szükség esetén képességesen fegyvert is forgató erőket lényegében kihagyták a vadnyugat mozivászonra világított történetéből. Az utóbbi években-évtizedekben ugyan ebben a zsánerben is lezajlott a szükséges korrekció (Kelly Reichardt, Sam Raimi, Tommy Lee Jones, a Coenek jobb-rosszabb filmjeiben, Scott Frank tévésorozatában), a nők szereplehetőségeinek felkutatása az egykori amerikai határvidéken azonban korántsem tekinthető kimerítően elvégzettnek, így Hugo Blick már akkor is érvényes vállalást tett volna, ha csupán ezt a munkát kívánta volna tovább folytatni friss, a BBC/Amazon Prime duónak készített tévésorozatával. Ő azonban ennél jóval többet akart.
Az egykoron Tim Burton első Batmanjében fiatal Jack Napierként domborító filmes mára az angol tévésorozat-készítés egyik igazi auteurjeként áll elénk, akinek bár legnagyobb erőssége a markáns nőfigurák megalkotása és az őket alakító, nehézsúlyú fiatal színésznők precíz vezetése a sokszor igencsak veszélyes terepek felé, az ide tartozó három, egymással szorosan összekapcsolódó dobásában (Egy tisztességes asszony, Black Earth Rising és most Az Angolok) nem éri be a részletes karaktertanulmánnyal, hanem a megrajzolt nőalakokon keresztül valami nagyobbat és szimbolikusabbat akar felmutatni. Szériáiban Blick azokat a súlyos konfliktusövezeteket és sok mindent akár évtizedekre meghatározó, mértéktelen vérontással járó eseménysorozatokat vizsgálja, amelyek ugyan nem az angol országhatárokon belül zajlottak, de amelyekhez az angoloknak így vagy úgy, de igenis közük volt, ami azt is jelenti, hogy nekik, tehát nekünk, európaiaknak is vállalnunk kell a következményeket. A Tisztességes asszonyban az izraeli-palesztin konfliktus, a Black Earth Risingban a ruandai mészárlás, Az Angolokban pedig az erőszakos vadnyugati térhódítás kerül terítékre, és a három sorozat egységesen nehezen feledhető teljesítményt mutató vezető színészeinek (Maggie Gyllenhaalnak, Michaela Coelnek és Emily Bluntnak) egyszerre kell felmutatniuk saját, személyes, átélhető sorsot, és valami nagyobbat, jelképesebbet a közösségről: testükben-lelkükben mindhárman az adott terület (ország, kultúra, népcsoport) rettenetes sebeit hordozzák, alaposan meg is szenvedik az alapvetően férfiőrületként láttatott elnyomási tébolyt, ugyanakkor – és itt lesz különösen hangsúlyos a nemük – nőként (Blick szerint a jobbik felünk képviselőiként) a túlélésre és a – valamiféle, nem az önfeladással vagy az árulással azonos megbocsátást feltételező – továbblépésre is késznek mutatkoznak. Mondani se kelljen: ez a teher, amit Blick a színésznőire és rajtuk keresztül úgy általában az epizódjaira (párbeszédeire, a vágyott komplexitás érdekében befűzött mellékszálaira, általános dramaturgiájára) pakol, olyannyira túlzónak bizonyul, hogy kisebb-nagyobb mértékben szét is lapítja a művei egészét.
Az Angolokban sajnos inkább nagyobb mértékben. A vadnyugatra Angliából bosszúállási szándékkal érkező Emily Blunt (akinek képtelenül jól állnak a westernközeg szokásos rekvizítumai) kacskaringós útja során filozofikus szócsatákat vív a mellé szegődő őslakos férfival (Chaske Spencer szintén első osztály) – és igazából már ennek a szoros végigkövetése is elég, sőt már ennyi is kicsit sok lett volna, amennyiben a két felettébb izgalmas és szépen rétegzett fiktív alak a sorozat valóságfeltárási igyekezetére rácáfolva sokszor teljesen képtelen(ül irodalmias) mondatokban cserél eszmét egymással. Blick figyelme azonban az üdvözlendően sűrű és egészségesen sötét nyitány után gyorsan el-elkalandozik róluk, mert ő – hiába áll csupán 6 epizód a rendelkezésére – mindent akar, ami csak a vadnyugat súlyos ellentmondásairól az eszébe jut: őslakosok ledarálását és utólagos megalázását, szabadlegeltetők harcát az új rend törvényeit kikényszerítő erőkkel (avagy szegények küzdelmét a kíméletlen gazdagokkal) szemben és a gyarmatosítókhoz kapcsolódó, mélyértelműnek szánt, ám leginkább fájdalmasan didaktikus betegségmetaforát. A valósat és a költőit, a nyerset és a groteszket – mindent szétbeszélve, és rátolva az igyekezetet a képeire is, amelyek egyébként összességében minden alkalmi szépelgésükkel együtt is vitán felül a sorozatátlag fölé vannak kalibrálva. Munkája így egyre inkább apró, önmagukban sokszor érdekes, máskor mesterkéltségükben nem éppen jó ízű darabkákra esik szét, hogy végül a westernműfaj vagy a két vezető színész iránti erős elkötelezettség legyen szükséges hozzá, hogy előkaparjuk magunknak a kristályszemeket a romok alól. Ami szinte garantálja, hogy Az Angolok afféle ortopéd kuriózumként elsüllyedjen a tömegtermelés miatt mára kialakult beláthatatlan sorozatmocsárban, miközben ambícióival, színészeivel és abszolút komolyan vett vezértémájával ennél még a maga bántó szétesettségében is többet érdemel.