Szomszédok: Démonok 2

Az urbánus együttélés még annak is az agyára megy néha, aki gyerekkora óta erre van szocializálva. Nem születtünk, urambocsá teremtettünk szardínia-módra létezni, a túlságos közelség egyben állandó súrlódást is jelent. Mit lehet ellene tenni? Annak, akinél a békés megoldás szóba sem jöhet és elszakad agyában a cérna, a válasz egyértelmű, és a jó öreg testi erőszakhoz fordul levezetésképpen. Teszi mindezt mindenféle természetfeletti befolyás késztetése nélkül! Na de mi van akkor, ha a túlvilágról / egy másik dimenzióból / franc tudja honnan érkezik a vérontásra való hajlam, és gennydudoros zombivész viszi bele Mari nénit a negyedik emeletről abba, hogy elharapja a felette lakók torkát? A Démonok 2 erre a szociális szempontból örökérvényű kérdésre keresi a választ.

A film rendezője Lamberto Bava. Már az előző résznek is ő volt. Lamberto Mario Bava jóval kevésbé tehetséges fia, aki apja hírnevének és Argento erőszakos természetének köszönheti a karrierjét. Dariónak meg Lambertónak a kapcsolata mindig is a határozott fellépésű bátyó meg a muja öccse interperszonális poklára emlékeztetett: Dario a nyolcvanas években a fülénél fogva húzza maga után az éppen hogy adekvát filmeket összeeszkábálni képes Lambertót, és olyan projekteket dobál neki a sublótból, amelyekhez rendezőként neki magának nem fűlik a foga. Bava egyéb munkái, azok a filmek, amelyekhez Argentónak semmi köze nincsen, a Démonok-szériánál jóval harmatosabbra sikerültek (az 1984-es Blastfighter kivételével), tehát ha egyéb szempontból nem is, együttműködésük révén ez az időszak Lamberto Bava karrierjének kreatív csúcspontja.

Bavanak egyébként semmi esélye nem volt elkerülni a Démonok 2 megrendezését. Az ő bágyadt személyiségével főleg nem. A Démonok első része akkora siker, hogy amint a producer Argento kézhez kapta az elszámolást és meglátta, hogy a film mekkora profitot ellett, már hívta is telefonon Lambertót, hogy közölje vele, a második részt is ő rendezi. Nem kérte, utasította. Egy működő filmes szisztémában, ahol valóban a profit ad zöld utat a projekteknek, ilyen kegyetlen-gyönyörűen mennek a dolgok.

Létezik egy kellemetlen angol kifejezés, hogyaszongya “cash-in”. Ezzel olyan produkciókat szoktak kicsúfolni, amelyekről bűzlik, hogy a pénzcsináláson túl kreatív késztetésnek még csak írmagja sincs elkészülésük okai között. Nahát a Démonok 2 pont efféle cash-in, lélektelen zsoldosmunka, a szupersikeres előd nyomdokain szántott vízelvezető árok, csak éppen szmötyi helyett a pénz csurog beléje. Na de kérdem én, attól még hogy cash-in, nem lehet szórakoztató? Hát már hogyne lehetne, instállom!

Ettől függetlenül a Démonok 2 szinte egy az egyben a Démonok 1, apróbb változtatásokkal. No meg a helyszín cakumpakk lecserélésével, hiszen ha a folytatást is egy moziba erőszakolták volna be, az aztán már tényleg a pofátlanság netovábbja lenne. A démonpestis ezúttal egy, a nyolcvanas évek viszonyaihoz képest szupermodern lakóház bérlői között szedi áldozatait, így lesz az egészből Cronenberg Shivers-ének és a Romero-féle zombifilmeknek olaszosan szaftos, az összes létező testfolyadékot fortyogva fröcskölő, eszement keveréke. Ugyanezt a formulát játssza majd el a spanyol Rec 2006-ban, de erre az ösvényre most ne lépjünk rá.

A Démonok 2-ben minden butább, csonkosabb, lényegre redukáltabb a kifejezés legszorosabb értelmében. A helyszín megváltoztatása a misztikumra is kihat: az első részben, a moziban, a film templomában valaki elcsábul, és a mindennapi ostobaságának elsőre jelentéktelennek látszó döntései dobják a túlvilági erők kegyetlen karmai közé. A Démonok 2-ben a szörny egyszerűen csak kimászik a tévéből. Ringu csókoltassa. A luxus ígéretével fogvatartó toronyház a nyolcvanas évek nyárspolgári álmainak csúcspontja – az a hely, ahol a kultúra fontossága igazából megkopni kezd, mert itt lesz csak igazán egyértelmű olyasvalakinek, akinek egy ilyen hely az egzisztenciális végcélja, hogy a tárgyi javakon túl, felett semmit nem kell kultiválnia. Megérkezett. A nyilvánvaló stúdióbelsőkben berendezett lakások ablakain kinézni nem lehet – függönyeik behúzva, a kilátás amúgy is festett, hamis. A világra csak a televízió ad esetleg rálátást, de ez is csak tévképzet, megvezetés – onnan meg a démonok kacsintanak vissza. Hermetikusan lezárt kommerszpokol.

A démonvész kitörése után a film szinte teljes egészében a maszkmestereké lesz, és meg kell hagyni, szenzációs munkát végeznek. A Démonok 2 utolsó órája non-stop tombolás, a csonkolás, bugyogás, burjánzás, a vérgejzírek és gennyzöld robbanások csimborasszója. A lónak csak akkor esnek át a nevetséges oldalára, amikor újítani szeretnének a formulán, és egy gremlins-szerű miniszörnyet eresztenek rá a filmet már az első perctől biztosra vehetően sértetlenül átvészelő hősnőre. Idegesítő baromkodás, amiről eldönthetetlen, hogy komolyan gondolták-e avagy sem. Olaszoknál sosem tudni.

A fináléra egy tévéstúdióban kerül sor, ami eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy Argento és Bava gyökér-egyértelmű médiakritikát akart ebbe az egész, szórakoztató gyilokparádéba beleszőni. A tévézéssel kapcsolatos fenntartásaik érthetőek voltak, pár éven belül az egész olasz filmipart kicsinálja. A fődémon, az Argento filmjeiben többször is áldozatot alakító Coralina Cataldi-Tassoni a stúdió kameráin keresztül szeretné démonpestissel megfertőzni az egész világot… A film summája egyértelmű: az ilyesminek csak egy jól irányzott baltasuhintással, csak hús és gép elpusztításával lehet elejét venni.