SPOILERES!!!!!!!!
1.
Az Alien-mozimítosz a parazita magzatok elhajtásának, az egyetemes globalizmus kozmikus gazdaságtanának valamint posztpolitikájának történeteiből áll. A 2024-es film egyesíti az első négy tanulságait: a széria ’79-től ’97-ig építi a hidat xenomorph és ember között. 1997-ig bezárólag az újabb és újabb filmek mind távolibb jövőbe helyezték a technológiai-biológiai borzalmakat, ezzel tovább és tovább odázva azokat. A 2004-es év, tehát mintegy az ezredforduló az a pont, ahol a sci-fi valósága – előzménytörténetként – ráfordul a realitás valóságára. A 2000 előtti Alien-filmekből analógiák vezetnek a későbbi korok valósága felé, az ezredforduló utániakból azonosságok, előbbiekben a távoli jövő úgy jelenik meg, mint a rém barlangja, a maiakban a rém barlangjából Platón barlangja lesz.
A Resurrectionnél tovább, mely legtávolibbként, utolsóként kilóg a filmeket összefogó nagy történet felvégén, leválik a toldások és újramesélések által létrehozott párokról (AVP–AVP: Requiem, Prometheus–Alien: Covenant, Aliens–Alien3, Alien–Alien: Romulus) is, nem jutott a széria, itt fordul vissza, kezd önreflexióba és nyitja meg kapuit más populáris mítoszok előtt. Az eredeti Alien, mint rokonai, a Terminator és a Predator, slasherként működő sci-fi, ami már kacérkodik a halálfilmmel, ám amazoknál szervesebben kötődik a „dramaturgiát” szolgáltató műfajhoz: final girlt is gyárt.
A széria nosztalgikus fordulata után és a Predatorral való összeolvadást követően a folytatások rátapadtak, ráakaszkodtak más, meglévő darabokra. Így követi az első filmet is a mai; 45 év alatt a széria 377 évet fogott át, 2004-től 2381-ig elérte a mitológia szélét, visszafordult, 20 év alatt visszatért oda, ahonnan indult, és ott (= itt) ugyanazt találta, amit a peremvidéken, a magzati parazitizmust.
A ’79-es film Ripley hadnagya mint a férfiszerepekkel dacoló kemény hősnő a Romulusban ábrándos tekintetű szende teremtésként éled újjá Rain karakterében. Slasherként ütemterve klasszikus: a rémület, mert a veszély beismerése = elismerése, halálosabb a hepciás kellemetlenkedésnél, amit mint izgága legyet pöccint le a narratíva, és a néző is bólintva nyugtázza. A hősszerelem, a megmaradt, lehetséges, potenciális emberi kapcsolat reprezentánsa tartós, ám – ahogyan az AI-ként visszatérő, a vászonról a valóságba átszivárgó technológiai rettenet letéteményeseként megjelenő Ian Holm (Ash) is megerősíti – „semmi sem halhatatlan”.
A terhes anyából robban ki a hősnő utolsó kihívása. Rain ugyanakkor nem a kiszolgáltatottság felől nyeri pozícióját, mint Sally a Texsasiban; eszes és gyakorlatias, cselekvőképes, gyenge pontja nem empátiájában van, szerelmén gyorsan túllép, csak halott apja emléke fegyverzi le, szolgáltatja ki. A premisszában még megbékél a szolgaként, együgyű kisebbségiként fellépő android, az apa ereklyéje feláldozásával, ám a konklúzióban elutasítja ezt a csoportdinamika által kiutalt kompromisszumot.
A csoport őt és az androidot is koloncnak látja, ám a film a csoportot minősíti fölöslegnek és szalámizza le módszeresen. A klasszikus slasher-narratívában, miképp a Romulusban is, nem a személyes kvalitások díja a megváltás, hanem az egyedül maradás okozza, csinálja, szolgáltatja a személyes kvalitásokat. Minél kevesebb a társ, annál inkább érvényesül az egyéniség. Rain annyiban kell a csoportnak, amennyiben övé az android, és az utóbbi is csak mint ajtónyitó kulcs szükséges. Az egyén tárgyiasítása két szinten, az empátia célkeresztjébe erőltetett mesterséges intelligencián, és birtokosán át történik. Innen a filmvégi hajónapló: „világ, gyere rám, ha mersz!”
2.
A ’79-es filmben Ripleynek van egy lánya, ő is anya tehát, akár a hajó maga vagy a tojást rakó királynő, Rain ezzel szemben inkább diáklány, felnövés előtt álló kamasz, aki még szüleibe és játékszereibe kapaszkodna, egy bátyszerű környékbelibe beleszeretne, az élet kezdetének játékait űzné. Jellegzetes topsz ez a mai filmben, a Poor things hősnője is a felnőttek világába, a legszervesebb értelemben értett felnőtt „kontextusba” pottyan, és hajóút során tárja fel a világ tanulságait, tárja fel apja hazugságait, vesz fel és vet le identitásokat, majd tér meg önmagához.
Rain, mint valaki, aki ebben a világban akár Ripley lánya is lehetne, gyorstalpalóként megy végig a felnövéstörténeten. A hagyományos neveltetéssel egy fél életet eltöltő, és csak később emancipálódó nőkarakterek után a mai filmben a betagozódás történetét átlépő, új, saját történeteket író karakterek fejlődnek ki.
A rémet anya szüli. E momentum visszaadja a biológiai vegykonyhának azt, amit a technológiai elvett tőle, a „még ocsmányabb” megteremtésének képességét. A hideg kalkuláció egybe tud önteni két folyadékot, hogy abból egy keveréket kapjon, mely hol kisebb, hol nagyobb arányban dob a felszínre ilyen vagy olyan mintákat – innen a deformált roncsok képzete –, de csak a szerves teremtés állíthat elő a szó igazi értelmében vett újdonságot.
A xenomorph mag nem a vaginán át jut be, mert az nincs mindenkinek, hanem a szájon át. Az emésztés, az ember pusztító, szájánál és kezénél módszeresebb és halálosabb részébe telepítik utódaikat. Ahol az emberi biológia megsemmisít és hasznosít, ott kezdődik a xenomorph, mely azzal is pusztít, hogy létrejön. Az emberi hatalom vége: mindenség, mert mindenevő. „Na, ezt edd meg!” – mondja az Alien-filozófia. „Az vagy, amit megeszel” – tehetnénk hozzá, pontosabban „az vagy, amit anyád megevett”, s a koncepció mindent anyává tesz.
A legrosszabb dolog a legjobb dolog teremtésénél keletkezik. A méh és a has mint funkciók, illetve a vagina és a fenék mint a gyártósor kimeneti nyílásai: előbbi a föld felé küldi a porból lévő és azzá éppen visszatérő maradékot, a halott anyagot, a másik a fordítottját műveli, a porból éppen élővé és mozgóvá tesz.
A Immaculatenek és a The First Omennek is van dolga parazita magzattal. Ami ezekben a vallás, az az Alien: Romulusban cég és technológia, előbbi dogmatikus, utóbbi kapitalista. A Romulusnak is van tudomása jó és rossz magzatról, mint az új Ómennek, ám itt nem ikrek születnek, és nem lehet választani. Az Ómen-filmben mindenki megkapja, amit akar, az anya a lányt, a cég (ott egyház) a fiút. Az Immaculateben sincs alternatíva, és a megszülető rémre adott reakció is hasonló, csak a fogantatás ikonográfiája rendhagyó. Az anya itt interfészként működik: az ocsmánysággal beoltott átjáróház, fönt belemegy a szérum, lent kijön a lény.
3.
A posztteizmus világában amikor imádkozni kellene, vicceket mesélnek. Már nem is viccesek, csak kényszerből mantrázzák azokat, akár a hitetlenek a zuhanó repülőn: még kapaszkodni akarnak, és rémületük teremti a fogódzkodót; ott isten, itt humor. A „poén az egészben”, hogy robot meséli a viccet, kényszeresen, automatikusan A megmenekedést valaha istentől várták, most nem várják sehonnan, csak a rosszérzést akarják eltávolítani, a tünetet kezelni, ám már ez sem működik. Működésképtelen, lejárt szavatosságú, és általában véve is másra való megoldás buta ismételgetése jut osztályrészül az egyénnek a szupervállalatok által kolonializált világegyetemben. Saját nyomorán való permanens, kényszeredett nevetés.