Töredelmesen bevallom, hogy a Mad Max-filmek első három részét semennyire nem kedvelem. Értékelem őket, sok izgalmat tartogat a koncepció, de javarészt nekem kell kiimádkoznom belőlük a lényeget, nem tűnnek úgy, mint amik túlzottan partnerek saját élményük kiteljesítésében. A legnagyobb csalódást anno az első rész okozta, a második-harmadik már legalább részben megközelítette azt az őrültséget, amit úgymond elvártam. Fontos, hogy nem a Fury Road után néztem őket, nem befolyásolt tehát káosz és hang ott mutatott fenséges kavalkádja, sem a mitikus terek és epikus utazások elementáris ereje, mely arról is minden gond nélkül eltereli a figyelmet, hogy sztori nem nagyon van – nem mintha ez baj volna.
Egy az idei filmről szóló Facebook-poszt alatt olvastam, hogy „hát a fury road is egy nagy üres bumm volt” –, aki írta, bizonyára nem bókolni akart, de létezhet ennél nagyobb bók ma? A posztnarratív Hollywood két irányba menekül az autentikus történetek utáni vákuum elől: a műfajgyilkos folytatások, és a húgyhólyagsokkoló szeánszmozi irányába. Már amikor először láttam a Fury Road-ot gondolkodóba estem, hol ennek a helye a világban. Bár a tendencia – melynek az elmúlt két évre sikerült olyannyira felerősödnie, hogy egymástól alig-alig elkülöníthető Indiana Jones 5-öket és Fűrész X-eket eredményezzen – a 2010-es évek közepén még nem volt ily mértékben elállatiasodva, kevésbé problémás párja, a szeánszmozi első jeleit már lehetett fogni.
Beigazolódni látszik az a sejtésem, hogy ha van menekülőút a félig sem komolyan vett, alkotói helyett munkakedvből készített filmek mocsarából, akkor az a sztorit minimalizáló és a látványt, a ritmust maximalizáló alkotásmódon át lehetséges. Legutóbb a Dűne 2 kápráztatott el azzal, hogy hosszú idő után, pedig már nem is hittem volna: érdekel, és sajnálom, amikor vége van. Hát mi ez? Létezik, létezhet még ez az élmény? És most a Furiosa ismét megcsinálta. Mindkettő hangos, sivatagos. Tudnak valamit ezek a koncepciók! Túl mítoszon és ráción: a narratíva szép lassan elkezd visszaszivárogni. Jóllehet ez a film sokkal konvencionálisabb történetet kínál, mint a Fury Road, és egyáltalán, történetet kínál, nem marad el az orgiasztikus audiovizuális terror. Sőt, sok tekintetben az előző filmet – mint a Keresztapa 2 az 1-et – elhelyezi egy nagyobb történetben, belepakolja, és emiatt az még jobb lesz, mint volt.
Alacsonyabb frekvencián pörgünk, mint 2015-ben, ám az így nyert gondolkodási időt kiaknázzuk, és ez jó. A felmerülő hiányérzet kétarcú: 1.) a Dűne 2 hangban és sivatagban is felülmúlja a Furiosát, 2.) a Fury Road terei többet tudnak, mint a Furiosa története. (Utóbbiból persze az is következik, hogy emiatt előbbi egy komplett pontot emelkedik a ranglétrán, mert az idei film története is amazt erősíti.) Az első pontnak semmi köze a Mad Max-filmekhez, egyszerű tény: a nagyobb kielégülés árnyékában a kisebb mindig pótléknak tűnik – hagyni kell felejtési, regenerálódási időt. A második ponttal vannak valódi gondok: ameddig a Fury Road pusztult mocsarai és csak sziluettként fel-felrémlő véglényei önmagukban gondolkodóba ejtik a nézőt, itt csak áthajtunk a tereken.
Mérlegen a következők: a Fury Road posványos mocsara, mozielektronikát kikészítő homokvihara, valamint a Furiosa autentikus története és motivációi. A „melyik karomat vágjam le?”-kérdés különösen aktuális, ám a döntést, mint általában, nem mi hozzuk meg. A Mr. Nobody-ból megtanultuk, mi történhet, ha lehetetlen döntés elé egy döntésképtelen személy kerül. Hagyjuk hát a semmire való dilemmát – hogy most akkor ez-e vagy az? –, és lássuk, mi a kettő együtt! Már a Fury Road is „csak egy sztori volt ebben a világban”, adott tehát egy setting, mely a lényeg címre jogosan tarthat számot, és ezen belül történik valami.
A félig fantasztikus Mad Max-világ legnagyobb előnye, hogy semmi másra nem támaszkodik, mint a nagybetűs Lehet-re, egy meghatározatlan, differenciálatlan engedélyre: Lehet? – Lehet! Ha a társadalom úgy megy tönkre, hogy épp legrosszabb termékeit, legocsmányabb velejáróit, legutáltabb tanításait hagyja hátra, mi történik? Sok koncepció épít erre az alapra, de a lényeg-redukció mindig is a Max Max-fimekben, s különösen az utóbbi kettőben volt a legerősebb. A lényeg, az esszencia, ami a pusztulás után megmarad: olaj, skúló, víz. Üzemanyag kell a motorkolosszusokba, töltény a fegyverbe, és – egyeseknek lét-, másoknak hatalmi alapot biztosítani – víz. Minden, ami az apokalipszis előtt zakatolt, ketyegett, működött, haladt, húzott-vont és forgott, mobilizált és szállított itt olajjá, minden, ami az előbbi felhasználására, s általa való felhasználtságra tanított, esztétikára és etikára sarkallt, konfliktusokat és konszenzusokat szolgáltatott itt tölténnyé, és minden életöröm a Maslow-piramis alján locsogó vízzé változik. Az apokalipszisben minden arra csupaszodik, ami. Ha a Mad Max-világkép igaz, akkor minden, ami ma minket körbevesz, három primér tényezőre redukálható.
Olaj és víz mint gépi és emberi üzemanyagok állnak szemben: az egyik a fényt is kizárja, a másik csak a fényt kizárót zárja ki. Olaj és víz nem vegyülnek: ember és gép kérdése, poszthumanista perspektíva kerül előtérbe a posztapokaliptikus világban. Az apokalipszis az emberre kérdez rá, a „poszt”, pedig a minőségre: mi van utána? Elkezd olajat inni az ember s vizet a gép? Megfordulnak, felborulnak az alapvető rendek? Cronenberg a dekadenciából levezette a műanyagot, a saját szemetét betáplálni és feldolgozni képes „emberi” biológiát (Crimes of the Future), Miller a dekadencia ellentétével dolgozik, és a koncepció egyértelmű: a civilizáció idején mutatkozott igény az alapvetések közötti átjárásra, a bonyolult, kifejtett és kifejlett formák között talán volt is, létezett emberbe ültetett szerkezet, és volt kísérlet környezetbarát motorra. Ez a Mad Max nyelvén: a víz és az olaj picit talán keveredett, valami mintha lett volna, de legalábbis az egyik megült a másik felszínén. A V8 maga testesíti meg e „fejlett” ideológia valóságát: nem. Ameddig a társadalom azon fáradozott, hogy az őserőket, az olajat, a töltényt és a vizet kibékítse, elpusztult. Most minden az, aminek lennie kell.
Víz és homok oppozíciója esszenciálisabb létkérdést artikulál: (homok)tengerben a csepp. Minden iható folyadék valami „utolsó utáni”, az ég nem ad vizet, ezért a talaj utolsó csepp vérét szívjuk ki. A gép olajat iszik, az ember vizet – mind a földből jön. Minden esszenciális elemnek van egy városa, és a hatalmi harc a három hatalmi ág permanens szétválasztása és összefogása mentén zajlik. A vizet felszívja a homok, ám az olaj tóba gyűlik, és a közepén egy város emelkedik. A homoktengerben olajtó, és az olajtóban vízcsepp: ez a hatalmi ágak erőeloszlása. Vízzel létezni lehet, olajjal élni, skúlóval ölni; lét–mód–hatalom. A víz a testet tartja életben, az olaj a szándék mobilitását, mozgásszabadságát szavatolja, a hatalom a kettő keveréke. Keveréke. Hogy is van az, hogy olaj és víz nem keveredik? Amit víz és homok kettőse nem tud megteremteni, mert az egyik eltűnik a másikban, mert az egyik befogadja a másikat, azt víz és olaj társulása hozza létre. Aki kezében tudja a egymást kizáró princípiumokat, annak van hatalma valakit az életből kizárni.
Homok és olaj: a porzó homok jelzi a haladó csapatot, ezért olajjal locsolják maguk előtt az ösvényt lopakodás közben. Az olaj fekete csíkot húz a homokba. Itt az elementáris esztétika területén mozgunk. A semmibe belehasít a valami, a sötétben fény gyúl stb. A vizet felszívja a homok, és eltűnik, csak az olaj rajzol, hagy nyomot. Olaj és ember azért nem tűrik meg egymást, mert mindketten „nyomot hagyók”, vagy másképp: mert az ember víz. Hasonlóképp nem tűri el egymást gép és víz, mert a gép: olaj. Mivel az embert felszívja a homok, ezért olajjal rajzol mintát, technológiával épít civilizációt, tudománnyal hódítja meg a világot. Ember/kozmosz (víz) és semmi/káosz (homok) között az olaj, a kivitelezés eszköze munkál.
Az oázis képe nem civilizációs reminiszcencia, hanem az őséden képe, melyhez képest a társadalom olyan, mint a társadalomhoz képest a Mad Max. Ez időben visszafelé, utóbbi pedig előrefelé, az apokalipszis irányába szabadult meg a civilizációtól. A valódi probléma nem az apokalipszis, a társadalom vége, hanem hogy a társadalomnak se vége-se hossza. Azért lett vége, mert az időn kívülre került, nem múlhatott el, ezért mulasztotta el saját magát. Távoztával regenerálódnak az alapvető princípiumok, és települ újra a paradicsom. Ám a paradicsom is romlott, határait és titkát szigorral őrzi. Titkolja kilétét, mert tudja, hogy a technológia és a hatalom képviseletével élők veszélyeztetik, nem méltók kincseire és nem tudnak bánni vele. A Mad Max oázisa a mai kor szélsőséges ökologizmusait aggregálja: a természettel való harmónia a „külsőkkel”, a „gonoszokkal”, a harácsolókkal való diszharmónia. Az emberiség végérvényesen feloszlik jókra és rosszakra, nincsenek többé keverékek, mint ahogy technológia és ember keveredése is protézisekre redukálódik.
A posztapokaliptikus világ éppúgy exploitálja a férfiakat mint a nőket, a nemi differenciáció társadalmi formáit egy végletes optimalizáció váltja le. Ahogy földanyából vizet és olajat sajtolnak, úgy fejik a nők tejét, és primitív mitológiákkal éppúgy uralma alá hajtja a férfiakat egy-egy uralkodó, mint a világtörténetben bármikor. Az erő világa nem dolgozik rasszokkal vagy sztereotípiákkal, aki teljesít, megérdemelt helyet kap. A Mad Max-világ karrierizmusa a kegyetlen igazságosság mezején mozog, aki vegetálni akar, vegetatív lesz, aki harcolni, harcos, aki halni, az halott. Nem azt kapják, amit megérdemelnek, hanem amit kívánnak. Az illúzióvesztettség társadalma után maradó senkiföldjén a korábbi korszak őrültjei, kitaszítottjai, hulladékai uralkodnak. Akik akkor is álmodtak, amikor az egyéni álmoknak nem volt táptalaj. Most eljött az ő idejük. A betagozódó réteg, a fenntartó, reproduktív, kiszolgáló embertömeg a nagy egyéniségek, nagy individuumok szolgaságává teszi magát.
A nem őrült ember a legesendőbb, mert az őrület az álom, az illúzió szélsőséges formája. A koncepcióval felszerelt ember, akinek terve van magával és dolga a világban: érvényesül. Nagy tervek nincsenek, világrend nincsen, nem kell munkába menni, mert nincs mit fenntartani. A városok időről időre leégnek. „Majd újjáépítjük” – mondják. Nem lehet hódítani, és nincs mit birtokolni. A harácsolás filozófiája, hogy minden értékeset a kézbe kaparintás pillanatában fel kell használni. Fel kell élni, megsemmisíteni, hogy ne legyen, mert a nemlévőt nem bitorolhatják el, s ha a magunk javára fordítani éppen nem tudjuk, akkor másé se legyen. A későkapitalizmus körben forgó kacathalmozás és felélés, halmozás és habzsolás-stratégiája teljesen lebőg. Nincsenek britokolható tárgyak, nincs magántulajdon, de közös tulajdon sincs. Az édenből maradt, a természet képviseletében jelen lévő magot rejtegetni kell. Egy gyűszűnyi (magán)tulajdon, ennyi lehetséges, több nem.
A Mad Max-filmek nem tanítanak környezettudatosságra, világunk megbecsülésére, társaink értékelésére és fontos emlékeink ápolására, hanem ezek végét mondják ki. Az illúziótlanság is el fog múlni, és helyette a nagy betűs semmi marad. Az automatizálódott társadalom unalmas hétköznapjai is elmúlnak, a feldarabolt szociális készség, melynek újratanulási kényszere újra és újra csúfos kudarcot vall, a birtokvágy és a szeretetéhség: nem fog megoldódni. Hanem valami rosszabb jön. Visszatér az értelem és a tét. A tétnélküliség komfortja, a punnyadt és renyhe mindennapiság kényszerképzetei, melyek ma néha ideológiának, néha filozófiának, néha pszichológiának álcázzák magukat igazi álmokkal és koncepciókkal fognak találkozni a halál sivatagjában, a harag útján, vagy a „holt lápon”. Olyanokkal, melyek nem csak okoskodnak, és az okosságnak is mindenestül ajtót mutatnak. Hanem melyek az érvényt az érvényesülésen keresztül érik el, és amelyeket végre tényleg vagy le kell győzni, vagy kétszer annyi erő befektetéssel: meg kell változtatni. A puha semmittevés világára a végtelen erőt és kötélidegzetet kívánó pusztítás korszaka következik. Az édenbe nincs visszaút.