Hiába van a Shin Megami Tensei szériának egy szerteágazó, több tucat játékot magába foglaló jelenléte (olyan kötődő sorozatokkal, mint a Strange Journey, a Digital Devil Saga vagy a Persona), egy számozott Shin Megami Tensei megjelenése mégiscsak egy amolyan esemény. Különösen a gyűjtők örülhetnek, ugyanis eddig majdnem minden Atlus-játékra érdemes volt időben lecsapni, és tíz évvel később figyelni, ahogy kilő az áruk eBay-en. Talán most ez a veszély nem áll fenn, ugyanis ez a rész az előzővel ellentétben végre kiszakadt a Nintendo karmai közül, de a szűkös készlet elkapkodása így is garantált: a SMTV:V nem sokaknak szól, de nekik nagyon.
Volt már itt szó az alapjátékról (atyaég, három éve), tehát csak röviden: flegma iskolásgyereket irányítunk, akire in medias rászakad a démonpanírban megforgatott apokalipszis. Fél lábbal napjaink Tokiójában, fél csáppal ugyanazon város Da’aT angyalpusztította alternatív verziójában, ahol mindenféle mezopotámiai nevű ősentitás lazul a még éppen csak működő italautomaták mellett – hát, definitív SMT. Majdhogynem meglepetéstelen. Nyomott, kietlen, nehezen szerethető, vagyis éppen ezért szerethető. Elődjeivel ellentétben visz előre nagy lendülettel, ezúttal sajtkrémkönnyed 60 FPS-sel.
A Switch-verzióhoz képest tehát (esetemben PlayStation 5-ön) ilyen-olyan javításokat, könnyítéseket, bővítéseket várhatunk. A kapott alcím, a Vengeance egy külön kánonra utal, amelyet a játék elején felkínált döntéssel érhetünk el. Így az is kap valami újat, aki az eredeti Canon of Creation négy befejezését is magáévá tette. Egy titokzatos lány kezét kell megfogni, aki így a Canon of Vengeance útra lépteti a játékost, amely két új befejezés felé visz.
Szóval, összesen immár hat befejezésről van szó, amely egyébként nem lazázható el azzal, hogy érzékeny narratív fordulópontoknál mentünk és betöltünk, mert NG+-ban felszedhető démonok mögé zárulnak, akiknek megjelenése korábbi befejezésekhez kötött. Vidd végig hatszor, sure. Szerencsénkre ezt megkönnyíti néhány újítás, többek között a szabadabb utazgatás és a felgyorsítható csataanimációk. Minden NG+ ciklus ráadásul áthozott erőnk és összegyűjtött démonjaink tömegével relatíve gyorsan keresztüldózerolható, de így is száz-százhúsz órányi anyag elé nézünk.
Az előttem álló út mégsem tűnik kétségbeejtően feleslegesnek. A SMTV klasszikus, körökre osztott, mégis kellemesen gyorsra csiszolt harcrendszere, a felfedezésre váró táj a sok gyűjtögetnivalóval rendkívül vonzó, és minden újabb démon meggyőzése, hogy álljon be a csapatunkba (bármilyen abszurd is), a sokadik után is kielégítő élmény, habár meg kell hagyni, nem érdemes úgy nekiállni, ha a közelmúltban hasonló játékhoz volt szerencsénk. Márpedig az Atlusnak van mostanában egy egészen nagy fellendülése, és jobbról-balról jönnek a folytatások és spinoffok Soul Hackershez, Personához, szóval… óvatosan.
Ami a démonok gyűjtögetését illeti, a Vengeance negyven újat csapott az alapjátékhoz, szóval már csak ez a Pokémon-aspektus is képes hosszú távon tennivalókat adni. A mellékküldetések egy kicsit egy kaptafára készülnek, de azért itt-ott felcsillan valami különös és érdekes is. Kérdés persze, hogy az ember bírja-e sokáig ezt a nyomasztó, csaknem sótlan közeget, amelyben fel és alá kell közlekedni. Különösképpen Tokiót érzékelem szorongatónak, idegesítőnek, és paradox módon az apokalipszist felszabadítónak. Mit is mond ez el a lelkivilágomról?
Akárhogy is, ha valaki vonzódik a gnoszticizmus és okkultizmus mindenféle árnyalatához, ha fejében a mindennapi teendők helyett apokalipszisek, emberségdefiníciók és emberiségsorsok kozmikus távlatai pörögnek, ne menjen sokkal messzebb, de a többiek se riadjanak el. A kedvesség gesztusai, a jóság és az élet szeretete, a tragikumon való felülemelkedés jelei fel-felragyognak a pusztaság homályában is.
Még egy gondolat. Az Atlus manapság a Capcomhoz hasonlóan fantasztikusan jól pörgeti a szellemi tulajdonát. A még korábban ímmel-ámmal tesztelt Unicorn Overlordhoz hozzáfűzném így epilógusként, hogy azóta rendesen végigvittem, és jelen pillanatban az év de facto legjobbjának tartom. Na most, a SMTV:V hasonlóképpen árnyalhatja majd a véleményemet a következő kánonciklusban, de jelenleg úgy ítélem, nem emelkedik ki saját sorozatában, cserébe a sorozatot minden eddiginél csiszoltabb és felhasználóbarátabb formájában képviseli.
Meglepődnék, ha egy nap visszanéznék és azt mondanám, mennyire felejthetetlen és megrázóan újszerű rész volt, de hogy nehéz letenni, az is igaz. Néha ennél nem is kell több.