Mármint, csibének tűnik itt minden óriási, félelmetes szörny a fősodorbeli Monster Hunter részekhez képest, és chibi-forma gyermekekkel kell kiszaladnunk a széles zöld mezőkre. És mondok még valamit: ez még nekem is bejön!
Nem mintha sok bajom lenne a nagyobb Monster Hunterekkel, de azért mégis van némi súrlódás köztünk. Csatáik elviselhetetlenül hosszadalmassá tudnak válni, tárgy- és felszerelésrendszerük mikroszkopikus részletgazdasága ijesztő, a World sokadik nekifutásra sem kattant úgy, mint a Stories elsőre.
Pedig, látom én már, hogy a két Stories is kellemetlenül hosszú és szöszölős lesz, de azt hiszem, ez a fajta faluban és a környező tájakon való lazulás, felfedezgetés valamivel jobban csúszik – egyrészt minden kisebb, minden egy 3DS-re és Switchre kalibrált, színekkel teli, kompaktabb világot mutat, másrészt a kezelőfelület is elnagyoltabb, kerekebb, vagyis valamivel egyértelműbb.
És persze nem kell a szörnyeknek úgy nekimenni, hogy pánikszerűen nyomogatom a gombokat amolyan From Software-en edződött (és végső soron teljesen félreértett) muszklimemóriával – elgurulni, lendületből nekivágódni sokkal nagyobb ésszel kell ezekben a játékokban. A Stories-ban? Nem, ez egy körökre osztott JRPG. Kicsit persze figyelni kell, mert vannak amolyan QTE-kre hajazó harci mozdulatok, amelyekre reagálni kell a három harci stílussal, de alapvetően van időnk eldönteni, mikor milyen eszközt vessünk be.
Maga a játéktér az első részben gyermekien bájos, valószínűleg gyerekeknek is szól, nincs itt túlbonyolítva semmi. Egyetlen veszélye, hogy mennyisége, sokasága, sűrűsége csak halmozódik, halmozódik, maga a játék viszont nem mélyül ugyanazzal a mértékkel, nem lesz sokkal érdekesebb.
A Capcom most ennek a spinoffnak két részét hozta ki több új platformon, és meg kell hagyni, a PS4-verzió hibátlanul, gyorsan, szépen fut, gyönyörű színei egy mai szemmel elavult grafikai szintet emelnek az átlag fölé. Az első rész irányzatra úgy néz ki, mintha a PS2 után a fejlődés elkanyarodott volna, megmaradt volna a kísérletező kedvű, furcsa, egyszerűbb alapokon, és kiment volna HD-be. Nekem ez annyira tökéletesen bejön.
Mit kell benne csinálni? Szörnyeket vadászni, hihi. És felfedezni, fejlődni, gyűjtögetni. Bámulatos, hogy bármit is mondanék róla, minden megfelelője ott lenne a rendes Monster Hunter-játékokban is (a harcrendszert leszámítva), a küldetéseket gyűjtő faliújság, a poogiek, a felynek, a szerteágazó felszereléskovácsolás, tényleg szinte minden… és mégis mintha teljesen más játék lenne. Mint egy ismeretlen, elfelejtett JRPG egy ismeretlen generációból. Tulajdonképpen az is.
A Monster Hunter Stories 2: Wings of Ruin ugyanezeket mondhatja el magáról, de valahogy kinézete, általános hangulata, karakterdesignja már nem villanyoz fel annyira. Egy másik aspektus, amivel vizsgálhatnám ezt a két játékot, a címben kiemelt Stories, azaz a narratíva, de paradox módon pont ezen a térén nem kell túl erős vagy eredeti dolgokra számítani.
Akárhogy is, ezeket a spinoffokat mégis olyan öröm volt felfedezni, mint amikor a Star Ocean-t vagy Rogue Galaxyt először elindítottam. Esélyes, hogy mint minden monoton, ismétlődő rokonát, ezeket is megunom majd a végjáték környékén, de ez nem zavaró, mert azonnal feldob a stílus meg a zene, biztos vagyok benne, hogy hosszú szünet után sem lesz nehéz újra felvenni a fonalat, ezt pedig a World nem mondhatja el magáról.Egyetlen figyelmeztetést kell beszúrnom ide a végére: a dobozos kiadás csak az első részt tartalmazza a lemezen, a másodikat kóddal kell aktiválni – nem támogatom az ilyesmit, kizárja a használtpiacról. Ezt leszámítva abszolút jó vételnek tartom a két részt tartalmazó pakkot, mert játékmenetben és hangulatban olyasmit ad, amit régen nem láttam már. Átment a vibe checken, na.