Csak harmincplusz év kellett a Shin Megami Tensei szériának ahhoz, hogy a obskurus videojáték félhomályból majdnem teljesen mainstreammé verekedje ki magát, és miután a Nintendo bejelentette, hogy jön Switchre, ne csak a szociálcsökevény weebek rebegjenek a fejlesztőknek hálás köszönetet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez az új, ötödik rész könnyen adja magát, mindenesetre a korábbi epizódoknál tetszetősebb vizualitása és a felhasználóbarát játékmechanikai megoldásai biztos, hogy a szokásosnál jóval több gémert vonzanak majd jéghideg kebelére.
Mert a SMT sorozat ilyen, ha nem is tolja el, de általában egy karnyi távolságra tartja magától a játékost, és ha ölel, azt csak tartózkodva, érzelmek nélkül teszi. A Persona antiszociális tesója, míg az life-szimulátor, az SMT-k az anti-life, nihilista tinifilozófiával nyakon öntött, sekélyes világvége-víziókban kapálózó edgelord szimulátorok, akarom mondani, jrpg-k. De ettől még nagyon, nagyon jók. Sőt, emiatt.
A SMT5 alapvetése pofátlanul egyszerű, talán túlságosan is. Egy tokiói középiskolás diák bőrébe bújva kezded meg iskolaévedet, és már az első nap vége a világnak. Szó szerint ennyi a felütés. Kb. 10 percnyi játék után jön az apokalipszis, amelynek a büdzsé korlátozottsága okán nem leszel tanúja: míg te társaid után kutatsz egy beomlott alagútban, Tokió helyét végtelen pusztaság veszi át, ahol mostantól groteszk démonok és borderline angyalok csatáznak, és ahol megpróbálsz rátalálni iskolatársaidra, valamint értelmet erőltetni erre az új világra. Anime 1-0-1.
Amilyen kurtán furcsa a felütés, innentől annyira kellemes a lendület. A hatalmas terep felderítésének (amely csak első blikkre látszik pusztaságnak), a harcoknak és a cutscene-ek hármasának, illetve ezek adagolásának olyan ügyes tempóját voltak képesek megtalálni, amilyet nem vártam volna a korábbi SMT-játékok alapján. Persze csak annyira modernizálták az egészet, hogy a hardcore rajongók vérnyomása ne szökjön az égbe – az SMT5 nagyon is klasszikusfajta jrpg maradt, az ilyesmi összes hibájával és előnyével. A gerincmechanizmus ugyanaz mint a korábbi játékokban, csak épp a máz rajta másmilyen: a csaták során a legyőzött és meggyőzött démonokat a saját kis repertoárod részévé teheted, illetve összekombinálhatod képességeiket, így miközben a világvége titkait kutatod és egyre kellemetlenebb ellenfelek, szörnybosszok kerülnek az utadba, a gonosztól eredő képességek állandóan változó tucatjaira tehetsz szert. Horror-Pokemon.
Eltévedni nem nagyon lehet, mert a küldetésrendszer viszonylag lineáris, és még ha mellékküldetések korpája közé keveredsz is, ezek előbb-utóbb visszaküldenek a főútra. Természetesen ettől függetlenül végezz el annyit közülük amennyit lehet, hiszen rengeteg XP-t és hasznos cuccot szakíthatsz általuk. A harcrendszer szuper tradicionális, jrpg és SMT/Persona szempontból egyaránt. Körökre osztott összecsapásokra épül, amelyek közben beszédbe elegyedhetsz az ellenfél démonokkal, megpróbálhatod meggyőzni/lefizetni őket, hogy álljanak át az oldaladra. A játék maga közepesen nehéz, de messze nem a legnehezebb SMT – ettől függetlenül nem árt a save pointoknál állandóan menteni, mert az automata mentés luxusától Atlusék most megkímélték a nagyérdeműt.
Mivel démontárolási kapacitásod kimondottan szűk, ezért gyakran kényszerülsz majd egybeolvasztani gyűjteményed darabjait. Ilyenkor szívja a fogát az, aki minél nagyon pokem… akarom mondani démon kollekcióra vágyik. Idővel egyre többet tudsz majd háttértárolni, bár még a maximális hely is kevés szerintem. Az SMT-játékok sosem a könnyű választásaikról voltak híresek. Ettől függetlenül semmiképp ne akarj “safety” nehézségi fokozaton játszani, amely insta-öli az ellenséget. Tudom hogy a játék Nintendo-exkluzív, de ez azért már nevetséges.
Az SMT5 vizuális és játékmechanikai szempontból az eddigi epizódok kihegyezett, kipofásított változata, ahol minden korábbi megoldást megpróbáltak a lehető legélvezetesebb módon implementálni, anélkül, hogy a klasszikus jrpg-k elhagyhatatlan jellemzőit kiirtották volna belőle. A sztori ahogy halad előre olyan titkokkal és fordulatokkal vágja mellbe az embert, amelyekre nem számít, sokkolás és kimondottan fantáziadús történetszövés profi elegye, és erre az egészre az éteri-modernista soundtrack felteszi az apokalipszis túloldaláról hozott koronát.