Tetszik vagy sem, de a videójátékos filmadaptációk korát éljük. A 90-es évek korai bűntettei (Super Mario Bros, Street Fighter, Double Dragon) és a 2000-es évek Paul W. S. Anderson és Uwe Boll által leuralt korszaka után végre eljutottunk oda, hogy nem megy ritkaságszámba, ha születik egy nézhető videójátékfilm. Amíg sorozatfronton már készült nem egy fantasztikus adaptáció (Arcane, The Last of Us, Castlevania), addig a filmesek továbbra is csak szerencsétlenkednek, hogy nézhető mozikat izzadjanak ki magukból. Így például a legújabb Super Mario film is csak egy másfél órás reklámanyag szintjét tudta megütni. Viszont vannak azok az alkotások, amik nem egy létező franchise-ról akarják lehúzni a filmes bőrt, hanem magát a játékok médiumát és azoknak a stílusát igyekeznek átültetni mozgóképre. Hasonlóval próbálkozik a német Moritz Mohr első nagyjátékfilmjével.
A főszereplőnk egy név nélküli fiú, akinek fantáziaországát egy fantáziarezsim igázta le. Ezt az elnyomó hatalmat a Van Der Koy család irányítja, akinek feje, Hilda (a szebb napokat is látott Famke Janssen) kivégzi a fiú családját, őt pedig süketnémává csonkítják. A megtört srácot Yayan Ruhian (A rajtaütés filmekből) karaktere fogadja be, és képzi ki éveken át, hogy egy halálos fegyverré válhasson, és egy szép napon bosszút álljon családjáért.
A Boy Kills World egy érdekes szerzet, ugyanis nehéz egyetlen kategóriába sorolni. Alapsztoriját tekintve mezei bosszúfilmről beszélünk, de az alkotók annyi különböző stíluselemmel és ötlettel pakolták tele, ami mellett még Tarantino is elszégyellné magát. A bosszúfilmbe oltott egyszemélyes vérontás manapság egyet jelent a John Wick majmolásával, de szerencsére a Boy Kills World nem ragad le ennél. Az összkép inkább emlékeztet a Crank és a Scott Pilgrim egyfajta torz fúziójára. De ha az utóbbi évekből kell példát hozni, akkor a Guns Akimbo és a Hardcore Henry szellemisége is visszaköszön, csak itt nem egy GTA-ba oltott agymenést vagy egy másfél órás FPS zúzást kapunk, hanem valamit, ami inkább hasonlít egy animés és képregényes esztétikájú, Far Cry-ba oltott beat ’em up-ra.
Moritz Mohr az alacsony költségvetés ellenére meglepően igényes és bizarr világot álmodott vászonra, ami az ezerféle inspiráció ellenére is képes kitűnni a hasonszőrű próbálkozások közül. A film teljes mértékben keblére öleli inspirációit, egy percre sem ül le, és az akciók terén is többnyire megállja a helyét. A szetting mellett szinte az összes karaktert sikerült egyedien elbaszottra megírni, és az őket alakító színészek is szórakoztatóan ripacskodják végig a filmet.
Mindezek viszont csupán a külsőségek, amelyek alapján a BKW egy kurvajó 7. konzolgenerációs Suda51 játék lenne, de sajnos filmként már nehezebben állja meg a helyét. Kezdjük ott, hogy hiába dolgozott három forgatókönyvíró a filmen, nem sikerült a kliséken túl is működőképes szkriptet összepakolni. A dialógok próbálnak frappánsak lenni, de legtöbbször csak kínosak, a humor nagyon ritkán működik és a videójátékos metapoénok is borzasztóan szakállasok. Pedig az egyik író, Tyler Burton Smith dolgozott a Remedynél is olyan game-eken, mint a Quantum Break vagy legújabban az Alan Wake 2, de semmifajta belsős humorra vagy műfajkritikára nem futotta tőle. Igazából másra se nagyon, pedig a bosszú természete, a totalitárius rezsimek nevetségessége és a gyerekkori traumák feldolgozhatatlansága is mind-mind erős témák, de a film mindegyikkel akar foglalkozni, pont ezért végső soron nem szól igazán semmiről. Ráadásul sikerül több, előre látható csavart is ellőniük, amik még zavarosabbá teszik az összképet.
Sajnos hasonló a helyzet a karaktereknél. Ugyan sikerült nem egy remek karakterszínészt (Brett Gelman, Andrew Koji, Sharlto Copley, Michelle Dockery) szerződtetni, de sajnos egy szar könyvvel ők se tudnak csodát tenni. A papíron szórakoztatónak tűnő figuráknak semmi mélységük, legtöbbjük hamar kifullad és irritálóvá válik. A színészek pedig csak asszisztálnak a hülyéskedéshez, így a komolyabb hangvételű jelenetek is abszolút hamisnak és lélektelennek érződnek.
Talán a főszerepet alakító Bill Skarsgård teljesít legjobban a stábból, aki nemcsak kegyetlenül kipattintotta magát a szerepre, de szöveg nélküli, főleg testbeszédre és akciókra épülő jeleneteiben jól hozza a belső traumáktól terhelt harcost. Ő már csak némaságával kitűnik a körülötte lévő, folyton-folyvást pofázó bandából. Viszont ezt a döntést is sikerült megtorpedózniuk azzal, hogy a Fiúnak adtak egy narráló belső hangot, aki megállás nélkül kommentálja a történéseket és próbál építeni a karakter süketnémaságára. Hiába szolgáltatja korunk egyik legikonikusabb hangja, H. Jon Benjamin (Archer, Bob burgerfalodája) ezt a narrációt, sajnos a gyenge írás és az átgondolatlan koncepció miatt ez is nagyon hamar elkezd a film ellen dolgozni.
És igazából ez jellemző leginkább az összképre. Remek inspirációk, ötletek és színészek egymásra pakolva bármifajta kohézió nélkül. Azonban ha ezektől a dolgoktól eltekintünk, primer szinten a film abszolút képes szórakoztató lenni kb. annyira, mint egy megfilmesített let’s play videó. Az akciók terén viszont meglepően kompetens alkotás. Ugyan tele van CGI elemekkel, de az amúgy is erősen stilizált világból nem lógnak ki nagyon ezek az trükkök. Mellettük pedig sok, valóban hatásos praktikus effekt is helyet kapott, szóval az alkotók igyekeztek Mohr vízióját a két technika ötvözésével kiszolgálni. A videójátékos beállítások és esztétika mellett az akciójelenetekben leginkább a Jackie Chan filmekre jellemző, környezetet igénybe vevő hibrid kung-fu, A rajtaütésből ismert indonéz Pencak Silat stílus és a John Wick-féle gun-fu keveredik. Emellett a film a kézikamerás stílus mellett, hosszabb, kitartott beállításokkal is dolgozik, és nemegyszer drónfelvételeket is használ. Az a fajta kreatív műfajmix, ami forgatókönyvszinten nem működött, az az operatőri munkánál és az akciójeleneteknél abszolút képviselteti magát, és képes nem egy szórakoztató és őrült pillanatot is szolgáltatni.A Boy Kills World egy tipikus elsőfilmes próbálkozás, amiből érződik az alkotók elhivatottsága és töretlen lelkesedése az innen-onnan lopott inspirációik és a filmkészítés iránt, de sajnos a központi téma hiánya, a fókusztalan rendezés, a túlnyújtott játékidő és az átgondolatlan forgatókönyv miatt nem jön át Mohrék műfajmixe. Sem új kultmozit, sem működőképes videójátékfilmet nem sikerült összehozni, de egy agyatlan szórakoztatásra jó lehet, ha épp kipörgettük az épp aktuális game-t. Bár akkor már inkább vegyünk elő valamit az öreg Sudától.