A 2024-es év nem indult éppen fényesen horrorfilmes szempontból, hiszen a zsáner rajongói rögtön olyan, közel nézhetetlen alkotásokkal találhatták szembe magukat, mint a gyilkos medencével riogató Éjszakai merülés vagy a démoni erők által megszállt plüssmacit fókuszba helyező Képzeletbeli.
Idővel aztán megérkeztek a minőségibb produkciók is, jelenleg pedig már ott tartunk, hogy egész sok figyelemre érdemes címet kitermelt az esztendő. Decemberhez közeledve már azt gondolhatnánk, hogy a stúdiók ellőtték az összes puskaport a zsánerben, ehhez képest az A24 még csak most fogja rászabadítani a nagyközönségre a legújabb rémmeséjét.
Az Eretnek alaptörténete a vallás és a hit témájára lett felhúzva. Két fiatal lány (akik mormon hittérítők) betér egy kedvesnek tűnő idős fickóhoz, hogy megpróbálják behúzni őt egyházuk tagjai közé. Az eleinte barátságosnak induló csevej hamar kínos vitába torkollik, de az igazi pokoljárás akkor veszi kezdetét, mikor a házigazda csapdába ejti vendégeit és egyfajta morbid játékba taszítja őket. Dönteniük kell, hogy a hit vagy a hitetlenség mellett teszik le a voksukat, a tét pedig az életük.
A film a tengerentúlon már korábban bemutatásra került és egész szép sikereket ért el, emiatt a pozitív fogadtatás miatt aztán joggal lehetett is várni a hazai bemutatót. Bennem azonban mégis volt némi kétely az Eretnek kapcsán, mégpedig az író/rendezőpáros személye miatt. A Scott Beck-Bryan Woods duó eddigi legjobb munkája egyértelműen a Hang nélkül első része, ahol a forgatókönyvbe segítettek be John Krasinski-nek. Ezen kívül más, igazán kiemelkedő produkcióhoz még nem igazán volt közük, pedig próbálkoztak már kegyetlen slasherrel (Prédák), Stephen King adaptációval (A mumus) vagy éppen dinoszauruszos kalanddal (65).
Az Eretnek kapcsán számomra az volt a kérdés, hogy ez a meglehetősen átlagosnak bizonyuló alkotópáros mit hoz össze azzal a stúdióval (A24), ami elsősorban egyedi víziókat és a megszokott sablonoktól bátran elrugaszkodó szerzői filmeket finanszíroz. A poént ezennel le is lőném, nem lett rossz ez a horrorköntösbe bújtatott „vitaest”, sőt, egy kifejezetten hatásos őrület kerekedett ki az egészből, ami ügyesen keveri a közönségfilmes elemeket a megosztóbb, „művészi” megoldásokkal.
Ahogy már fentebb említettem, a cselekmény fókuszában olyan témák állnak, mint a vallás, a hit, a különböző egyházak működése és persze az, hogy ezek a dolgok milyen módon kapcsolódnak egymáshoz és hogyan befolyásolják főszereplőink életét.
A játékidő első fele igazából nem több, mint egy feszült kamaradráma, ahol repkednek a konyhafilozófiára épülő, rendkívül leegyszerűsített gondolatok, melyek mégis működőképesek a maguk módján. Ez köszönhető a többnyire frappáns dialógoknak, a meggyőző színészi alakításoknak (Hugh Grant kiváló a nyájas gonosz szerepében, de Sophie Thatcher és Chloe East is egy ligában játszanak vele) és a precízen felépített feszültségnek. A készítők ezen a ponton kiválóan forgatják a lapjaikat, hiszen percről percre világosabb az, hogy a házigazda mire is akarja rávezetni a lányokat, viszont az, hogy ezt milyen módszerrel és miért akarja elérni, az nagyon sokáig rejtve marad. Emiatt folyamatosan járhat az agyunk, hogy vajon mi is fog történni a következő jelenetekben.
A sajnálatos az, hogy pont akkor siklik ki valamelyest ez a magabiztosan induló sztori, amikor megérkezünk a horror területére. Óriási hibákkal itt sem találkozhatunk, viszont a hatáskeltés kedvéért csak sikerült az alkotópárosnak összehoznia néhány olcsó ijesztgetést. De talán ennél is nagyobb probléma az, hogy a cselekmény a második félidőben bizony felesleges irányokba is elkanyarodik, ezek a kilengések pedig kifejezetten kínos perceket is okozhatnak.
A totális pofára esés elől szerencsére mindig időben visszatáncol a film, sőt, a fináléhoz közelítve egész jól kialakul az egység a filozofálás és az explicitebb durvulás között. Kár, hogy az utolsó percek már képtelenek hozni a várt katarzist, de nem kell megijedni, azért a maga módján még a befejezés is működőképes.
Az Eretnek közel sem hibátlan film, sőt! A központi témát nagyon látványosan és hangosan fejtegeti, de valójában csak közhelyeket puffogtat (pl: a különböző vallások valójában egy tőről fakadnak), bizonyos műfajjegyeket a legegyszerűbb módon alkalmaz (karakter lenéz majd fel, hoppá, már ott is van mögötte valami ijesztő ocsmányság) és helyenként a néző megtévesztése érdekében meglehetősen ostoba mellékutakra tereli a történetet.
Az összkép azonban még így is kellően szórakoztató, köszönhetően a magabiztos rendezésnek, a kreatív operatőri megoldásoknak, a dinamikus párbeszédeknek és a kiváló főszereplőknek. Van egy enyhe blöff szaga ennek az egésznek, de végül sikerült a megfelelő eszközökkel eladniuk a készítőknek ezt a trükköt.
A lényeg mégis inkább az, hogy az A24 stúdió horrorfilmjei közül eddig talán az Eretnek a legkommerszebb darab, a Beck-Woods duó pályafutásában viszont a legambiciózusabb és egyben legösszetettebb. Ez az érdekes kettősség elégnek bizonyult vajon ahhoz, hogy az idei év élvonalas zsánerdarabjai közé soroljam a produkciót? A válasz az, hogy igen. Minden hiba és hiányosság ellenére ez egy kellően igényes, szórakoztató és izgalmas szösszenet, ami ugyan nem váltja meg a modern horror műfaját, de az ócska plázaijesztgetések posványából látványosan kimagaslik.
Könnyű kezű káromlás: Eretnek
