A főjáték kritikáját itt olvashatjátok.
Változnak a szabályok, ahogy a helyszín is változik. Az illúziók leple alatt lépsz bele egy másik világba, amely lehet álom, lehet a múlt vagy éppenséggel lehet egy őrült képzelgése. Az biztos, és ez jellemző a FromSoft összes kiegészítőjére, DLC-jére, hogy ha figyelsz, az igazi válaszokat itt kapod meg.
Jobb a Shadow of the Erdtree, mint az abszolút etalon, a Bloodborne Old Hunterse? Nem. Az Old Hunters egy olyan tökéletes játéknak volt a tökéletes DLC-je, amely képes volt katarzisnak, kozmosz-nihilizmusnak és vérszomjnak olyan egységét adni, amelynek még manapság sem tudta senki akár csak hasonlóját megteremteni. Persze az Elden RIng másmilyen játék, mint a Bloodborne, és az Erdtree másmilyen DLC, mint az Old Hunters.
Az Elden Ring osztáyharc. A senki karrierje az aprónépre fittyet hányó arisztokrácia tombolása után magára hagyott romok között. Az Erdtree a viszonyaikba mélyed bele, egyértelműbben és szájbarágósabban, mint a főjáték, de a summa ugyanaz: igazából az istenek nem törődnek velünk.
Az Erdtree világa sűrűbb, mint a főjáték véres játszótere. A világ vertikális szeleteinek elrendezése egy lenyűgöző módon kigondolt gigantikus szendvics elnyomó erejével telepszik rád, felderítésre váró természeti, illetve ember(?) teremtette hubok tömkelege van a sötéten fantasztikus tájban elhelyezve, faluk, barlangok, sztyeppék, meseerdők, vihartépázta kastélyok és szottyos kazamaták százai várják, hogy óvatlanul odatévedj. A főjáték némileg elcseszett un. „pacing”-je, az, hogy a fináléra kifullad az Elden Ring, innen hiányzik. Bár a terep kisebb, mint amott, ettől függetlenül hatalmas, és a kihívások elhelyezése benne a modern játékdizájn abszolút csúcsát reprezentálja.
A mitológia, amely ahogy korábban már említettem, itt bontakozik ki igazán, mint a Fromsoft játékokban állandóan, az entrópia témáját hajtja. A játékosok egy része felháborodott, amikor rájött hogy merre hajlik a narratíva, epikus befejezést, harmadik felvonást, egy hatalmas pontot akartak ennek az egész sagának a végére – helyette incesztust, ernyedtséget, kiúttalanságot kaptak. Még mindig nem tudják, hogy Mijazaki személyében kivel van dolguk. Nála a játékos mindig későn érkezik, később mint kellene és csak tanú, még akkor is ha azt hiszi, változtatott valamin.
A több tucat szenzációs fegyver, eleddig ismeretlen varázslat, csecse páncél, az őrületesen kidolgozott, sokkolóan eredeti szörnyek és lenyűgöző bosszok: maga a játékmenet, újra csak, olyanok munkája, akik a szakmájuknak a világbajnokai, jelenlegi abszolút mesterei, és még csak a közelükbe sem ér senki más. Gyönyörű ahogy például kicselezik azokat a gémerfajzatokat, akik a túlfejlesztett karaktereikkel akartak a DLC-ben rendet vágni: hiába izzadtál eddig vért, a haladásod semmit sem számít, ebben az új dimenzióban mindenféle elvarázsolt fadarabot kell összeszedned, hogy juss valamire. Rábasztál. Gyönyörű.
Az Erdtree, az Elden RInggel egyetemben abszolút egyedi a modern, nemcsak játékiparban, de popkultúrában: egy tökéletesen megalkotott vízió, ahol semmi nyoma kompromisszumnak, és a kreativitás olyan, mint egy holdkőből kovácsolt katana.